Hollókoszt

Holokauszt-bűnözés: Anna Frank naplója is hamisítvány

Posted in Cikkek by admin on július 10, 2009

Az igaz történelmet ismerőknek már rég nem újdonság, hogy a holokauszt-hiedelem egyik sarokkövének számító Anna Frank napló is úgy igaz mint a gázkamrákról, vagy az emberek zsírjából főzött szappanról, bőrükből készített lámpaernyőkről kitalált legendák. Olvasónk Robert Faurisson revizionista professzor tanulmánya nyomán egy kiváló összeállítást készítve precízen bemutatja az iromány ellentmondásait, kíméletlenül rávilágítva a hamisra, miközben egy cseppet sem törődik a hazugságot terjesztők és abból fényűzően megélők érzékenységével. Nekünk nem is maradt más dolgunk, mint örömmel közzétenni.

(Dobszay Károly bajtársunknak, a revizionista történetírást részleteiben ismerő szakértőnek a tanulmány végén található utószavát kiemelten ajánljuk olvasóink figyelmébe.)
(Kuruc.info)

A történet: Anna Frank tizenháromtól tizenöt éves koráig, 1942. június 14-étől 1944. augusztus 1-jéig írja elhíresült naplóját. A naplóból megismerhetjük az Amszterdamban élő Frank család és négy másik zsidó történetét, akik huszonöt hónapon keresztül (1942. július – 1944. augusztus) rejtőzködnek a megszálló németek elől az Otto Frank irodája mögött található melléképületben, az úgynevezett hátsó traktusban.

Ezen időszak alatt valósággal élve eltemetkeznek: nem mehetnek ki az utcára, napközben nem nézhetnek ki az ablakon, lábujjhegyen járnak és suttognak, nehogy a szomszédok vagy a főépületben tartózkodók meghallják vagy meglássák őket. A rejtőzködésben Otto Frank alkalmazottai (Elli, Miep, Kraler, Koophuis) és néhány barátjuk (Henk, Miep férje és Vossen úr, Elli apja) segíti az üldözötteket. Végül valaki beárulja őket, így 1944. augusztus 4-én a rendőrség betör a búvóhelyre, a nyolc rejtőzködőt, valamint Kralert és Koophuist elhurcolják. Anna (ahogy anyja és nővére is) tífuszban hal meg a bergen-belseni koncentrációs táborban 1945 márciusában, tizenöt évesen.

Apja, Otto Frank túléli az internálást, visszatér Amszterdamba, ahol volt alkalmazottja, Miep átnyújtja neki lánya naplóját, amit a letartóztatást követően a földön heverő papírok között talált meg. Otto Frank elolvassa a naplót, és úgy dönt, hogy közreadja. Néhány apróbb módosítást végez rajta (így például kihagyja a szexuális természetű utalásokat), de lényegében az eredeti szöveg kerül közlésre. A Napló először hollandul jelenik meg 1947-ben.
Anna Frank sorsa megrázta az egész világot. A Naplót becslések szerint 22 millió példányban adták ki világszerte, számos országban – például Németországban és Hollandiában – kötelező iskolai olvasmány, színdarab és film is készült belőle. A közvéleményre gyakorolt hatását tekintve a Napló fontosabb, mint a nünbergi per – ahogy a hírhedt “nácivadász”, Simon Wiesenthal nyilatkozta egyszer. Az épület, ahol Anna a családjával rejtőzködött, ma múzeum.

A hamisítvány első kiadásai

Eddig a történet. Egyetlen kis probléma van vele: A Napló – ahogy azt Robert Faurisson, a lyoni egyetem professzora bebizonyította – kétséget kizáróan hamisítvány.

Itt érdemes leszögezni azokat a tényeket, amiket senki nem von kétségbe:
– Anna Frank valóban létezett.
– A letartóztatás valóban megtörtént.
– Anna nővérével és anyjával együtt koncentrációs táborban halt meg tífuszban.
– A család egy ideig a Prinsengracht 263. melléképületében, az úgynevezett hátsó traktusban élt.
– Anna valószínűsíthetően tényleg naplót vezetett.

Ennyiben a fenti történet helytálló. Ami a történetben nem igaz:
– A közvélemény által ismert Naplót nem Anna Frank, hanem apja, Otto Frank írta (talán mások segítségével, ezt nem tudjuk). Az Anna által írt napló vélhetően olyan, amilyen egy tizennégy éves gyerektől elvárható.
– Feltételezhetjük, hogy a Frank család a német megszállás idején igyekezett feltűnés nélkül élni, talán rejtőzködött is, de a huszonöt hónapos “élve eltemetkezés“ hazugság, hatásvadászat, amit Otto Frank talált ki.

A bizonyítékok

Otto Frank, egy hétpróbás csaló a holoiparbólOtto Frank haláláig makacsul megtagadta, hogy az általa őrzött naplót tüzetes vizsgálatnak vessék alá. Egyedül a Német Szövetségi Nyomozóhivatalnak engedélyezett egy rövid vizsgálatot 1980-ban. A Nyomozóhivatal megállapította, hogy az állítólag Anna Frank által írt szöveg egy részét golyóstollal írták, ami csak 1951 óta kapható kereskedelmi forgalomban, így ezek a részletek semmiképpen sem Anna Frank kezétől származnak.
Otto Frank hazudott, amikor azt állította, hogy a Nyomozóhivatalnak átadott napló a lánya írása. Ez már önmagában elég lenne, hogy leleplezze a hamisítás tényét, de aki még kételkedne, annak álljanak itt a további bizonyítékok.
(Az alábbiakban Faurisson professzor rendkívül alapos vizsgálataira támaszkodom. A rövidség kedvéért jónéhány kérdéssel nem foglalkozom, mint például Anna folyton változó kézírása, a tüzelőanyag rejtélye, egyéb tanúk stb. Aki többet szeretne megtudni a témáról, az megtalálhatja Faurisson írásait angolul a http://www.ihr.org –on, a Napló magyar fordítása pedig letölthető a http://www.mek.oszk.hu –ról.)

A. SZÖVEGKRITIKA

A Napló szövegét elemezve rengeteg képtelenséget, önellentmondást és valószínűtlenséget találunk.
1. A ZAJOK REJTÉLYE

A szövegből világosan kiderül, hogy a rejtőzködőknek nappal és éjszaka is teljes csendben kell lenniük. Nappal lábujjhegyen járnak és suttognak, reggel fél kilenc után tilos vizet folyatni és a WC-t lehúzni.Ha idegen van az alsó szinten, még suttogni sem lehet. A zaj még este is veszélyes, mert „megeshetik, hogy valaki meghall benünket”. Így például köhögni még éjszaka sem szabad. Akik meghallhatják őket: az ugyanazon az emeleten dolgozó raktári munkások, a takarítónő, a vevők és az alkalmazottak a földszinti üzletből, az első emeleti irodába betévedő idegenek, a szomszéd házakban dolgozó munkások és a szomszéd házak lakói. Nézzünk meg néhány idézetet a Naplóból:

1942. július 11, szombat
A személyzet munkaidő után nemigen tartózkodik ezekben az épületekben, de azért mégis megeshetik, hogy valaki meghall bennünket. Ezért megtiltottuk Margot-nak, hogy éjszaka köhögjön, bár alaposan meghűlt, s nagy adag kodeint etettünk vele.
Különben is reszketünk, hogy a szomszédok meglátnak vagy meghallanak bennünket. (…) Napközben állandóan lábujjhegyen járunk és suttogva beszélgetünk, nehogy meghallják a raktárban.

1942. szeptember 29, kedd
A múlt héten szerelő járt a földszinten és iroda W. C.-jének vízvezeték- és lefolyó csövét áthelyezte az előszobába. (…) Az volt a borzasztó, hogy egész nap csendben kellett ülnünk s még csak nem is beszélgethettünk. (…) Hiszen más napokon is csak suttogni szoktunk, de meg se mukkanni, meg se moccanni még ennél is tízszer rosszabb. Háromnapi lapítás után már fájt és teljesen elzsibbadt a hátsórészem; csak az esti torna segített rajta.

1942. november 19, csütörtök
Dussel már érkezése napján mindenfélét kérdezett tőlem. Például, hogy mikor szokott jönni a takarítónő, mikor lehet fürödni, mikor szabad a W. C.-re menni. Hiába nevetsz, mert ezek a problémák egy rejtekhelyen nem is olyan egyszerűek. Napközben nemigen csaphatunk zajt; a kívülállókra, például a takarítónőre, mindnyájunknak tekintettel kell lennünk.

1943. március 25, csütörtök
Valahányszor Van Daan hangosabban köhögött, mi ketten őnagyságával majd meghaltunk félelmünkben. (…) Ezenkívül egyikünknek eszébe jutott az a lehetőség, hogy az egyik szomszédos raktárház raktárnoka még bent dolgozhatott, s mi a nagy izgalomban a vékony falakon áthallatszó zajról nem tudtuk megállapítani, honnan származott.

1943. augusztus 23, hétfő
Csitt, apa, csendesen, Ottó, pszt… Pim! Fél kilenc; gyere onnan, ne folyasd tovább a vizet; csendesebben járj! – Így szólongatjuk apát, aki a mosdóban van. Amikor a toronyóra elüti a fél kilencet, neki már a szobában kell ülnie. Attól kezdve tilos vizet folyatni és a W. C.-t meghúzni. Csendnek kell lenni. Ha az irodában még senki nincs, annál jobban behallatszik minden zaj a raktárba.

1943. december 22, hétfő
Ha köhögési ingerem volt, gyorsan a takaró alá bújtam s igyekeztem – amennyire tudtam – megnyugtatni a gégémet.

1944. április 11, kedd
Egymás lélegzetvételét figyeltük s nem mozdultunk. Léptek a házban, az irodában, a konyhában, azután… a mi lépcsőnkön. Olyan csendben ültünk, hogy hallhattuk egymás lélegzését s nem moccantunk. Valaki bement az irodába, aztán a konyhába, végül feljött a lépcsőn s a forgószekrényen matatott. (Az emeleti búvóhelyen hallják, hogy valaki egy szinttel lejjebb járkál. A falak valóban nagyon vékonyak – H.G.)
Ezek után a zajok listája igencsak meglepő:

1942. július 10, péntek
Egész nap csak rakosgattunk: dobozból ki, szekrénybe be, szöget vertünk a falba…

1942. július 11, szombat
…s ha Van Daanék is megérkeznek, deszkát hozunk le a padlásról, összetákolunk még néhány szekrényt és egyéb, mutatós bútordarabot…

1942. szeptember 2, szerda
A Van Daan házaspár csúnyán összeveszett. Sose láttam ilyet, mert apának és anyának eszébe nem jutna így kiabálni. (…) Vidáman beszélgetve fogyasztottuk vacsoránkat, amikor hirtelen átható fütty hallatszott. Letettük a villát és sápadt, rémült arccal néztünk egymásra. Aztán a kályhacsövön keresztül meghallottuk Peter hangját: (Peter az emeletről kiabál le a kályhacsövön keresztül – H.G.)
Hát akkor nem megyek le. Jó? – Van Daan felugrott. Asztalkendője lerepült a földre s rákvörös arccal kiáltotta: – Most aztán elég!

1942. november 9, hétfő
A hat zacskóból öttel ép bőrrel fel is érkezett, de amikor a hatodikat vitte, az alsó varrat kirepedt s nem is egyszerű zápor, hanem jégeső módjára zúdult a magasból a lépcsőre. A zsákban mintegy ötven font bab volt s olyan nagy csörömpölést csapott, mintha bekövetkezett volna az ítélet napja. A földszinten azt gondolhatták, hogy a roskatag ház a fejükre zuhan. Szerencsére idegenek nem tartózkodtak a házban. (Honnan tudja, hogy a földszinti üzletben nem tartózkodtak idegenek? – H.G.) Peter előbb megrémült, aztán kitört belőle a kacagás.

1943. augusztus 5, csütörtök
Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza… (Nyilván lábujjhegyen tologatja a porszívót is – H.G.)
1943. augusztus 4, szerda
Hogy mégis fogalmad legyen róla, hogyan élünk, időnként leírom, hogyan töltjük napjainkat: (…) A nappaliban szörnyű recsegés, ropogás. Margot kinyitotta harmonika-ágyát.
(…) Fejünk felett mennydörgésszerű robaj. Őnagysága ágyát az ablakhoz húzzák (Nem, nem emelik. Húzzák – H.G.)
(…) Leengedem az elsötétítő függönyt. Jóéjszakát. Negyedórán keresztül ágyrecsegés, kopott rugók csikorgása. Aztán minden csendes, kivéve, amikor a fenti lakótársak összevesznek az ágyban (Olyan hangosan veszekednek, hogy Anna egy szinttel lejjebb is hallja – H.G.)
(…) Háromnegyed hét: Trrrrrr… a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon…

1943. október 29, péntek
Megint hangos veszekedés volt Van Daan úr és a felesége között. (…) El sem tudod képzelni, hogyan ordított, toporzékolt és szitkozódott. Félelmetes volt. Családom visszafojtott lélegzettel állt lesben a lépcsőfeljáratnál, hogy végső szükség esetén szétválassza őket. Olyan izgalmas és idegesítő volt a sok sírás, visítás, hogy aznap este zokogva feküdtem le.

1943. december 6, hétfő
Harsány kacagás következett, mert mindenki felfedezte a kosárban a saját cipőjét.

1944. február 23, szerda
…mikor Peter elment fát vágni, már tudtam, hogy nagyszerű fiú.
Felszaladt a padláslépcsőn. Én követtem. Amíg a fát vágta, teljes negyedóra hosszat, egyikünk se szólalt meg. A helyemről figyeltem. Szemmel láthatóan elkövetett mindent, hogy jól vágja a fát, csakhogy lássam, milyen erős. Közben a nyitott tetőablakon kinéztem Amszterdamra.

1944. február 28, hétfő
Peter nem jött hozzám, amikor felmentem a manzárdra, hanem a padláson kalapált valamit. Minden kalapácsütés egy-egy darabot tört le a bátorságomból s még jobban elszomorított.

1944. május 10, szerda
Hangos csetepatét hallottam, s végül leszaladtam a lépcsőn.

1944. április 11, kedd
Vasárnap este nyolckor Peterrel felmentünk a padlásra. (…)
Háromnegyed kilenckor Van Daan úr felfütyült hozzánk (az emeletről a padlásra – H.G.) s érdeklődött, nincs-e nálunk Dussel úr párnája.

2. A FÜGGÖNYÖK REJTÉLYE

A rejtőzködők mindjárt érkezésük napján tilitarka függönyöket aggatnak az ablakokra. Az ember azt hinné, ez a legbiztosabb módja, hogy elárulják az érkezésüket a szemben lakóknak, az épület ugyanis lakatlan volt, és az ablakokon nem volt semmi… De ez hagyján, ennél izgalmasabb kérdés, hogy akkor ott van napközben a függöny vagy sem?

1942. július 11, szombat
Mindjárt az első napon függönyöket varrtunk. Tulajdonképpen nem is függönyökről, hanem csak egy-egy kartonmaradékról van szó, mindegyik más méretű, minőségű és mintázatú. Apával ketten ügyetlenül, ferdén varrtuk őket össze. Ezeket a műremekeket rajzszögekkel erősítettük az ablakkeretekre, s többé le se kerülhetnek onnan, míg rejtekhelyünkön tartózkodunk.

1942. november 28, szombat
Napközben egy centiméternyire sem húzhatjuk félre a függönyt, a sötétben azonban nem történhetik baj.

1943. augusztus 4, szerda
Negyed nyolc: Újabb ajtónyikorgás. Most Dussel megy mosdani. Végre egyedül. Félrehúzom az elsötétítő függönyt… A hátsó traktus új napra virrad.

1943. augusztus 10, kedd
Korán reggel felkelni se kellemes. Gyorsan ki szoktam ugrani az ágyból. – Úgyis mindjárt visszafekszel – biztatom magam. Az ablakhoz megyek, leveszem az elsötétítő függönyt…

3. A SZEMÉT REJTÉLYE

A rejtőzködők elégetik a szemetet, hogy el ne árulják a jelenlétüket. Felmerül a kérdés, hogy vajon egy lakatlannak tartott épületből felszálló füst nem ugyanolyan árulkodó jel?

A Napló szerint 1942. október 30-án gyújtanak be először. Vajon mit csináltak 116 napon keresztül a szeméttel?!

1942. október 29, csütörtök
Holnap fűtünk be először, majd nyelhetjük a sok füstöt. Ugyanis már réges-régen nem tisztították ki a kéményt, de hát reméljük, hogy azért lesz huzatja!

1943. május 18, kedd
Bár az idő elég enyhe, minden második nap befűtünk. El kell égetnünk a zöldséghulladékot meg a szemetet, nehogy feltűnjék a munkásoknak, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is könnyen vesztünket okozhatja.

4. A FORGÓSZEKRÉNY REJTÉLYE

Figyelem, az egész Napló legnagyobb képtelensége következik! (Ami nem kis szó…) Bemutatkozik a forgószekrény, ami eltakarja a hátsó traktusba vezető ajtót.

1942. augusztus 21, péntek
„Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik, mintha ajtó volna. A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket.

1943. február 27, szombat
A háztulajdonos anélkül, hogy megkérdezte volna Koophuist vagy Kralert, eladta a házat. Egy reggel egyszerre csak beállított az új tulajdonos s egy építésszel megtekintette az épületet. Szerencsére Koophuis úr is jelen volt s mindent megmutatott a hátsó traktus kivételével. Azt a kifogást használta, hogy otthon felejtette a kulcsot. Az új házigazda nem kérdezősködött tovább. Remélem, nem jön vissza és nem akarja megnézni a hátsó traktust, mert akkor azután bajba kerülnénk.
Az új tulajdonos, aki egy építésszel – és nyilván a ház tervrajzával – érkezik, lemond arról, hogy megnézze, mit is vett! Az elkövetkezendő másfél évben nem is bukkan fel többet. Az építésznek nem tűnik fel, hogy az egyik folyosó ajtó helyett szekrényben végződik, ami a folyosó ottlétét teljesen értelmetlenné teszi!
1944 áprilisában betörnek a raktárba, kijön a rendőrség. A rendőrnek gyanús, hogy a két épületet összekötő folyosó egy szekrényhez vezet – minden épelméjű embernek az lenne – matat is egy keveset a szekrényen, majd tudomásul veszi, hogy a hátsó traktus emeleti részének egyáltalán nincs bejárata, és távozik…

1944. április 11, kedd
Valaki bement az irodába, aztán a konyhába, végül feljött a lépcsőn s a forgószekrényen matatott. Ezek a másodpercek leírhatatlanok. (…) Még kétszer matattak a szekrényen. Aztán valami leesett. Most távolodtak a lépések. Egyelőre meg voltunk mentve. Hátunkon végigfutott a hideg. Valamelyikünknek hangosan vacogott a foga. Mintha csak megnémultunk volna. (…) Lent a házban is csend volt. Az előszobában, közvetlenül a szekrény előtt égve hagyták a villanyt. Talán bizony gyanús volt nekik a szekrény? Vagy egyszerűen elfelejtették leoltani? Vajon visszajön-e még a rendőrség?
Itt említsük meg a WC-k rejtélyét is. Ahogy azt a Naplóban közölt tervrajzon láthatjuk – és amit Faurisson helyszíni vizsgálata is megerősített – az egész épületben nincs máshol WC, csak és kizárólag a hátsó traktusban az első, illetve második emeleten.
Joggal feltételezhetjük, hogy a második emeleti raktárban dolgozó munkások a második emeleti WC-t használták, az lévén hozzájuk közelebb. Nos, ha így tettek, igencsak furcsállhatták, hogy a hátsó traktusba vezető ajtót 1942. április 8-a után zárva találták. 1942. augusztus 21-e után meg azzal az érdekes jelenséggel szembesültek, hogy az ajtó szekrénnyé változott. (Ez az átváltozás egyébként a takarítónőt is meglephette némileg.)
Emlékszünk? A rejtőzködők azért égetik el a szemetet is, nehogy felkeltsék ezeknek a munkásoknak a gyanúját…

1943. május 18, kedd
Bár az idő elég enyhe, minden második nap befűtünk. El kell égetnünk a zöldséghulladékot meg a szemetet, nehogy feltűnjék a munkásoknak, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is könnyen vesztünket okozhatja.

5. A ZÖLDSÉGES REJTÉLYE

A sarki zöldséges nagy mennyiségű zöldséget szállít nekik, mindig a déli munkaszünet alatt, hogy a raktári munkásoknak ne tűnjön fel. Nehéz elhinni, hogy a zöldséges az éhező Amszterdamban, a déli órákban otthagyja az üzletét, és feltűnés nélkül nagy zsák krumplikat szállíthat egy olyan házba, ahol csak irodák és raktárak vannak. Bizonyára találkozna a vevőivel, akik megkérdeznék, hová viszi.
Egy kérdés: Ha a zöldséges rendszeresen szállít, miért van az, hogy a krumpli mindig rohadt?

1943. április 27, kedd
Tizennégy napja spenótot ebédelek salátával. A húsz centiméter hosszú krumpli édes ízű, minden darab rothadt.

1944. április 11, kedd
A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember!

1944. május 3, szerda
Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend?

1944. május 8, hétfő
A gyomrunk folyton korog, ami nem csoda, hiszen napról napra (a vitaminok miatt) félig nyers spenótot és romlott krumplit ebédelünk.

1944. május 9, kedd
Kraler úr azzal a hírrel állított be ma délben, hogy B.-né, aki azelőtt az üzlet alkalmazottja volt, jövő héten minden délben két órakor az irodába jön kávézni. Mit szólsz ehhez? Akkor azután senki se járhat fel hozzánk, a zöldséges nem hozhatja a krumplit.

1944. május 25, csütörtök
Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott(…) A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk.

6. A SZÜLETÉSNAPOK REJTÉLYE

Azt gondolnánk, hogy abban az ingerszegény környezetben, amelyben a rejtőzködők élnek (nem mehetnek ki az utcára, nem nézhetnek ki az ablakon stb.), a születésnapok különös jelentőséggel bírnak, mert némi változatosságot hoznak az életükbe. Anna viszont meglepően következetlenül számol be a születésnapokról: ha éppen ír róluk, részletesen leírja az ajándékokat is, máskor teljesen elfelejti őket. Nézzük személyekre lebontva (—– olyan időpontot jelöl, ami a Napló intervallumán kívül esik: 1942. jún.– 1944. aug.) :

Szül. nap 1942 1943 1944
Anna: jún. 12. beszámoló beszámoló beszámoló
Apa: máj. 12. ——- semmi beszámoló
Anya: ? semmi semmi semmi
Margot: feb. 16. ——– semmi rövid utalás
Van Daanné: szept. 29. beszámoló beszámoló ——–
Van Daan úr: ? semmi semmi semmi
Peter : nov. 8. beszámoló semmi ———
Dussel: ? semmi semmi semmi

Látható, hogy Anna Van Daannéról (akit meglehetősen utál) mindkét évben hűségesen megemlékezik, míg a saját családtagjairól nem. Ha nem is lehetetlen, legalábbis életszerűtlen.
Olvassuk el, micsoda lakomát csapnak csapnak apa születésnapján:

1944. május 13, szombat
Tegnap ünnepeltük apa születésnapját,s ugyancsak tegnap volt szüleim tizenkilencedik házassági évfordulója.
Apa Koophuistól Linné életrajzát, Kralertől egy természetről szóló könyvet, Dusseltől A vízre épült Amszterdam című művet kapta ajándékba.

Van Daan, a kiváló kirakatrendező, feldíszített egy óriási dobozt, s három tojást, egy üveg sört, egy üveg joghurtot meg egy zöld nyakkendőt tett bele. Mellette elég szegényesen hatott a mi ajándékunk – egy üveg cukorszirup. Az én rózsáim pompásan illatoztak, Miep és Elli vörös szegfűcsokrának viszont nem volt szaga.
Ezenkívül 50 szelet torta is érkezett. Nagyszerű!

Apa mézeskaláccsal kínálta vendégeit. Az urak sört, a hölgyek joghurtot ittak. A vendéglátás tehát kitűnően sikerült.
Érdekes, hogy ez a tizennégy éves kislány, aki a családjával együtt már legalább egy hete éhezik, és csak rohadt zöldséget eszik ebédre, csak a bejegyzés végén, mintegy mellékesen ír az 50 szelet tortáról. Még azt sem említi, kitől kapták. Spártai jellem…

1944. május 3, szerda
Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend?

1944. május 8, hétfő
Bizony folyt a nyálunk, hiszen reggelenként csak két kanál kását kapunk. A gyomrunk folyton korog, ami nem csoda, hiszen napról napra (a vitaminok miatt) félig nyers spenótot és romlott krumplit ebédelünk. Éhes gyomrunkba egyre csak salátát, spenótot és újra spenótot hajítunk.

7. A GYÜMÖLCSÖK REJTÉLYE

Bár a szövegből megtudhatjuk, hogy az alapvető élelmiszereket, (hús, cukor, tej, sajt, vaj stb.) már 1942 óta csak jegyre adják, a város éhezik, a Frank család rohadt krumplit eszik, Elli még mindig tud egy kis szőlőt szerezni – 1943 júliusában Amszterdamban. 1944-ben még egy kis citrom is kerül az asztalra. A déligyümölcs-import az általános éhínség ellenére is zavartalannak tűnik.

1943. július 23, péntek
Elli gyümölcsöt is tud nekünk szerezni. Hogy mibe kerül? A szőlő kilója öt forint, az egres fontja hetven cent, az őszibarack darabja ötven cent, a sárgadinnye kilója egy forint ötven.

1944. április 4, kedd
Előbb Peternél ültem és küzdöttem a könnyeimmel, utána a citrompuncs elfogyasztásakor Van Daannal nevetgéltem.

8. AZ ABLAKOK

A ablakokat csak éjszaka szabad kinyitni, nehogy valaki meglássa a rejtőzködőket. (Emlékszünk a függönyökre, amik le se kerülhetnek az ablakokról, míg ők ott tartózkodnak?) Lássuk a szöveget:

1944. február 23, szerda
Közben a nyitott tetőablakon kinéztem Amszterdamra, végig a háztetőkön, egészen a látóhatárig, amely olyan halványkék volt, hogy szinte beleolvadt az összképbe.

1944. június 14, szerda
Például pünkösdkor, amikor pedig nagy volt a hőség, este leküzdöttem az álmosságot, csak azért, hogy fél tizenkettőkor a nyitott ablaknál nézhessem a holdat. Sajnos, hiába hoztam meg ezt az áldozatot, mert olyan világos volt, hogy nem mertem a nyitott ablakhoz állni.
(Esetleg felmehetett volna a padlásra, és kinézhetett volna a tetőablakon, ami úgy tűnik, nappal is nyitva van – H.G.)

1944. április 19, szerda
Van-e nagyobb élvezet ezen a világon, mint a nyitott ablakon át kitekinteni a szép természetre, hallani a madárkák énekét, arcomon érezni a nap melegét s közben egy kedves fiút ölelni?

1944. június 14, szerda
Sajnos, odajutottam, hogy csak a poros ablakon és a mocskos függönyön keresztül élvezhetem a természetet s még így is csak néhanapján.

1943. május 18, kedd
Saját szememmel láttam német és angol repülők heves légiharcát. Néhány szövetséges repülőnek bizony ki kellett ugrania az égő repülőgépből. (Honnan látta Anna a légiharcot? A poros ablakon és a mocskos függönyön keresztül? Végig lehet nézni ilyesmit úgy, hogy az ember ki sem hajol az ablakon? – H.G.)

1943. november 3, szerda
A porszívó tönkrement. Ezentúl a szőnyeget minden este egy öreg kefével kell csukott ablakoknál, fülledt melegben, mesterséges világításnál letisztítani (Kellemetlen lehet. Kissé meglepő, hogy Amszterdamban november 3-án fülledt meleg van – H.G.)

9. A BEHÍVÓ REJTÉLYE

1942. július 8, szerda
Valamivel később Margot jelent meg feldúltan a konyhaajtóban. – Behívó érkezett apának az SS-től – suttogta. (…) Mikor aztán kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta, hogy nem is apának szól a behívó, hanem neki. Most még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat éves; ilyen fiatal lányokat is elszakítanak a családjuktól?
Valóban furcsa, hogy az egész családból csak a tizenhat éves Margot-t hívja be az SS. Még furcsább, hogy a behívónak később semmilyen következménye nem lesz, Anna többé nem is tesz említést róla. A legfurcsább viszont az, hogy Otto Frank, bár több mint egy éve készül az elrejtőzésre, a saját irodájának épületét választja búvóhelyül. Ha valaki családostul elszökik a rendőrök elől, vajon melyik az a két hely, amit a rendőrség rutinszerűen meglátogatna? Az egyik nyilván az illető otthona. A másik? Lehet találgatni…

1942. június 5, szombat reggel
– Hiszen tudod, Anna – felelte apa kissé izgatottan – hogy már több mint egy éve ruhaneműt, élelmiszert és bútort helyeztünk el az ismerősöknél. Nem akarjuk, hogy a holmink a németek kezére jusson, s még kevésbé szeretnénk, ha elhurcolnának bennünket. Inkább önszántunkból tűnünk el s nem várjuk meg, míg értünk jönnek.

10. A BICIKLIK REJTÉLYE

A szövegből megtudjuk, hogy a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a kerékpárjaikat, anyáét ismerősöknek adták megőrzésre, Annéét még húsvétkor ellopták. Ennek ellenére Anna júniusban vidáman pedálozik imádói kíséretében, akiknek szintén megvan még a biciklijük, bár feltételezhetően ők is zsidók, hiszen a zsidó líceumba járnak.
A család később feltűnő sárga csillagot viselve, gyalogosan baktat a rejtekhelyre, ugyanis tilos bármiféle járművet igénybe venniük, kivéve Margot-t, aki – feltehetőleg szintén feltűnő sárga csillagot viselve – biciklivel karikázik a búvóhelyre.

Felmerül a kérdés: jó ötlet így provokálni a rendőrséget, pont akkor, mikor a család rejtőzni megy? Hogyhogy Margot-nak – egyedüliként a családban – még mindig megvan a biciklije? Az övét miért nem adták oda megőrzésre, ahogy anyáét?

1942. jún. 20, szombat
1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak Hollandiába, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat!

1942. június 20, szombat
Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy kislány létemre imádókról beszélek. Sajnos, nemigen térhetünk ki előlük a mi iskolánkban (a zsidó líceumban – H.G.). Egy fiú megkérdi például, hogy biciklijén hazakísérhet-e, mire igent mondok, s egymás mellett karikázva beszélgetni kezdünk. Tíz esetből kilencben biztosra vehetem – és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem, főleg, mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal, hanem vidáman tovább pedálozok.

1942. június 30, kedd
Pedig mindenhová gyalog járok ebben a hőségben. Csak most jöttem rá, milyen nagyszerű intézmény a villamos, főként a nyitott kocsi, de hát ezt az élvezetet nem nekünk, zsidóknak tartják fenn. Jó nekünk gyalogosan is. (…) A húsvéti szünidő alatt ellopták a biciklimet, anyámét pedig apa ismerős keresztényeknek adta oda megőrzésre.

1942. július 8, szerda
Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját, kihozta a garázsból a kerékpárját s Miep mögött elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé.

1942. július 9, csütörtök
Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg én; kezünkben iskolatáska és szatyor, színültig teletömve a beledobált holmival. A kora reggeli órában a gyárakba siető munkások szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük elárulta, mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet igénybe vennünk. A feltűnő sárga csillag helyettünk is beszélt.

1942. július 10, péntek
Margot a kerékpárján jóval előbb megérkezett és már várt bennünket.

1942. augusztus 21, péntek
Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás.

1942. augusztus 14, péntek
Van Daan beszámolóján nagyszerűen mulattunk, de még jobban derültünk az emberek képzelőtehetségén, mert megtudtuk, hogy egyik rokonunk menekülésünk reggelén mind a négyünket kerékpáron látott elrobogni. (Rokon, tehát nyilván maga is zsidó, így tudja, hogy a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a kerékpárjaikat. Ezért nem állíthatna ilyen képtelenséget – H.G.)

11. A PONTOS IDŐ REJTÉLYE

A szomszédos templom harangját elviszik, ezután a rejtőzködők sosem tudják a pontos időt. Úgy tűnik, senkinek sincsen órája…

1943. augusztus 10, kedd
Egy hét óta sosem tudjuk a pontos időt. Drága Westertoren-harangunkat – valószínűleg háborús célokra – elvitték, s azóta se éjjel, se nappal nem tudjuk, hogy pontosan hány óra.

1943. augusztus 4, szerda
Háromnegyed hét: Trrrrrr… a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon (akkor is, ha megkérik rá, sőt néha anélkül is). Kraak… Van Daan úr felkel.

12. ANNA SZEMÉLYISÉGE

Anna személyisége önmagában is elég lenne, hogy kétségeket ébresszen az olvasóban. Már 13 évesen úgy fogalmaz, mint egy hivatásos író:

1942. jún. 20, szombat
„A papír türelmesebb az embereknél.” Ez a mondás járt az eszemben, amikor egy szép napon, kissé borongós hangulatban, unottan kezembe temettem az arcom s még ahhoz is lusta voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és tépelődtem. A papír valóban türelmes. Nem szándékom, hogy ezt a keményfedelű füzetet, amely a kevély „napló” névre hallgat, valaha is elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer majd olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes rá, mást meg ugyan miért is érdekelne.
Érdeklődési köre is különbözik egy kissé a hasonló korú gyerekekétől:

1943. március 27, szombat
A gyorsírás tanfolyamot bevégeztük. (…) Imádom a mitológiát, főként a görög-római isteneket.

1944. április 6, csütörtök
Elsősorban is írni szeretek, de hát ez csak nem számít kedvtelésnek.
Nr. kettő: családfa-kutatás. Újságokban, könyvekben és régi papírok között kutatom a francia, német, spanyol, angol, osztrák, orosz, norvég és holland uralkodó család leszármazását. (Hogyan jut hozzá Anna újságokhoz és régi papírokhoz? – H.G.)

(…) Huzamosabb idő óta jegyzeteket készítek minden olyan életrajzról vagy történelmi műről, amely a kezembe kerül. Több történelmi eseményt át is fogalmaztam. (…) Harmadik kedvtelésem természetesen a történelem. (…) Már alig várom azt a napot, amikor végre a nyilvános könyvtárban bogarászhatok. (…) Negyedik kedvtelésem a görög és a római mitológia. Ehhez is vannak könyveim. (…) További kedvtelésem a filmcsillagok, valamint családunk arcképeinek gyűjtése. (Hogyan gyűjti Anna az arcképeket a rejtekhelyen? – H.G.)

B.  A HELYSZÍN VIZSGÁLATA

Faurisson a szöveg elemzését követően meglátogatja az Anna Frank múzeumot is. Lássuk, mit tapasztal:
„Aki olvasta a Naplót, meg fog lepődni, mikor meglátja az Anna Frank házat. Valóságos „üvegházat” fog találni, amely mind a négy oldalról jól látható és megközelíthető. (…) A rengeteg ablaknak és erkélyajtónak köszönhetően a 263-as (az Anna Frank ház- H.G.) és a 265-ös számban lakók nagyon jól láthatták és érezhették (főzéssel járó szagok!) egymást. (…) Összesen kétszáz olyan ablakot számoltam össze – csupa régi építésű ház – amelyekből a lakók ráláthattak az Anna Frank házra. (…) Tíz egymást követő múzeumlátogatóval végeztem el a következő tesztet: Felhívtam a figyelmüket a kertre nyíló kilátásra, és megkérdeztem, szerintük hogyan maradhatott titokban a Frank család ottléte huszonöt hónapon keresztül. Az első meglepetés után (a legtöbb múzeumlátogató egyfajta hipnózisban van a látogatás során) mind a tízen belátták, hogy ez teljességgel lehetetlen. A reakciók különbözők voltak: néhányuk megbotránkozott, míg mások nevetésben törtek ki. Egyikük – szemmel láthatóan sértődötten – megkérdezte tőlem: Miért veszi el az emberektől az illúzióikat?“

Faurisson azt is megállapította a helyszínen, hogy a főépületben valóban nincsen WC, így a munkásoknak Anna és családja rejtekhelyét kellett volna e célból felkeresniük.

C.  INTERJÚ OTTO FRANKKAL – 1977. március 24.

Faurisson: “1977. március 24-én felkerestem Otto Frankot lakhelyén, Birsfeldenben, Basel külvárosában. (…) Az interjú Frank úr második feleségének a jelenlétében zajlott le. Rögtön az interjú első percében közöltem Frank úrral, hogy kétségeim vannak a Napló eredetisége felől, aki nem mutatott meglepetést. Azt válaszolta, kész megadni számomra a szükséges felvilágosításokat. (…) Ami leginkább érdekelt, hogy miképpen magyarázza Frank úr a Napló már említett képtelenségeit, illetve valószínűtlenségeit. (…)

Többször is rákérdeztem, de Frank úr nem tudta megmondani, hogy a szomszédai a 261-es számban mit árusítottak vagy gyártottak. (Ez azért érdekes, mert részben ezek miatt a szomszédok miatt kellett két éven át suttogniuk és lábujjhegyen járniuk – H.G.)

(…) Arra sem emlékezett, hogy az ő házukban takarítónő lett volna. Végül azt mondta, hogy a takarítónő már nagyon öreg volt, és legfeljebb hetente egyszer jött. Erre megjegyeztem, hogy a takarítónő bizonyára meglepődött, mikor a második emeleti folyosón hirtelen megjelent a forgószekrény, amire Frank úr azt válaszolta, hogy a takarítónő sosem jött oda.

Voltam olyan előrelátó, hogy előzőleg megkérdezzem Frank úrtól, vajon közülük valaki takarított-e a hátsó traktuson kívül. A válasza egyértelmű nem volt, így a két válasz logikus eredménye: Huszonöt hónapon keresztül senki sem takarított a második emeleti folyosón.

Ezt a képtelenséget hallván, Frankné közbevágott: “Az lehetetlen! Egy raktárépületben?! Bokáig ért volna a kosz!”

Amihez még hozzátehetjük, hogy mivel a rejtőzködők rendszeresen ezen a folyosón jártak, a felgyülemlett porban igen árulkodó lábnyomokat hagytak volna maguk után… Egyébként is nehéz elképzelni egy afféle „nagyon öreg”, hetente egyszer megjelenő, fantom takarítónőt egy ilyen óriási – és nyilván nagyon koszos – házban.

Itt kell megjegyeznem, hogy Frankné jelenléte rendkívül hasznosnak bizonyult. Frankné nagyon jól ismerte a Naplót és szemmel láthatóan hitt is az eredetiségében. Fájdalmas volt látni a megdöbbenését a férje gyatra magyarázatait hallván. (…)

Frank úr szerint a főépületben dolgozók nem láthatták őket az ablakokra helyezett papírok miatt. Erre témát váltottam, és megjegyeztem, hogy az áramfogyasztásuk bizonyára jelentős volt, ha a villanyt egész nap használniuk kellett. Frank úr csodálkozva kérdezte: – Hogyhogy? Minek a villany fényes nappal? Mire emlékeztettem, hogy az ablakok le voltak takarva. Erre azt válaszolta, hogy azért annyira nem volt sötét a szobákban. (Lásd kép – H.G.)

Anna szobája ma így néz ki a múzeumban

(…) Megkérdeztem, hogy ezeket a papír takarta ablakokat kinyitották e valaha, ha máskor nem, legalább forró nyári napokon. Frankné egyetértett velem, hogy azok az ablakok is nyitva kellett legyenek időnként. Frank úr nem válaszolt. (…) Frank úr elismerte, hogy a forgószekrénynek nem volt semmi értelme, mivel a hátsó traktusnak a földszintről, a kert felől is volt bejárata (A földszint nincs a Naplóban látható tervrajzon – talán éppen ezért? – H.G.), így a szekrény nem akadályozhatta volna meg, hogy az épületet átkutassák. (…)

A zajok listája megdöbbentette Frank urat, de különösen Franknét. Frank úr kijelentette: “Kizárt, hogy ott porszívó lett volna!” Mikor biztosítottam, hogy igenis volt ott egy, elbizonytalanodott, és azt felelte, hogy akkor bizonyára az esti órákban használták, mikor az alkalmazottak (a “kívülállók”) már hazamentek. Erre azt vetettem fel, hogy a lakatlannak tartott épületből átszűrődő zaj csak még gyanúsabb lett volna az esti órákban a szomszédok számára (a falak “vékonyak”: 1943. március 25.), egyébként meg a Napló világosan déli porszívózásról ír:

1943. augusztus 5, csütörtök:
Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza.
Frank úrtól erre nem érkezett válasz. (…)

Nem kaptam választ az ébresztőórával kapcsolatban sem:

1943. augusztus 4, szerda
Háromnegyed hét: Trrrrrr… a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon… ahogyan a biciklik rejtélyét firtató kérdésemre sem. (Amit be kellett szolgáltatni, Margot mégis azzal megy a rejtekhelyre – H.G.)
(…) A zöldséges neve, ahogy Frank úr mondta nekem, Van der Hoeven. Frank úr egyértelműen kijelentette, hogy senki sem sejtette az ottlétüket, beleértve a raktári munkásokat és a zöldségest is. Ezek szerint utóbbi úgy segít nekik, hogy nem is tud róla!

1944. április 11, kedd
Visszafelé jövet Henk véletlenül éppen a krumplikereskedőnk boltja előtt ment el s elmondta neki, hogy mi történt.
– Tudom – válaszolta az a legnagyobb lelki nyugalommal – tegnap este arra jártam a feleségemmel és láttam, hogy be van törve az ajtó. Feleségem tovább akart menni, de én a lámpámmal bevilágítottam, mire a tolvajok elszeleltek. A biztonság kedvéért nem telefonáltam a rendőrségnek. Azért nem, mert bár semmi bizonyosat nem tudok, sejtek valamit.
A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember!
Jónéhány kérdés megválaszolatlanul maradt, Frank úr némelyik válasza pedig még súlyosabb ellentmondásokra vezetett. Végül Frank úr egy érdekes válasszal állt elő:
„Faurisson úr, Önnek elméleti és tudományos szempontból tökéletesen igaza van. Száz százalékig egyetértek Önnel, ezek a dolgok valóban lehetetlenségek. A gyakorlatban mégis megtörténtek.”
(…) Otto Frank nem volt hajlandó megadni Elli címét, azzal az indokolással, hogy Elli “nagyon beteg” és “egyébként sem túl intelligens”, ezért nem is lehetne nagy segítség nekem. (…) Két másik tanúról azt mondta, hogy van elég bajuk anélkül is, hogy én a kérdéseimmel zaklatnám őket. Ehelyett azt ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba Mieppel és a Kanadában élő Kralerrel (igazi nevén Kugler).”
Talán ennyi elég is Otto Frank süketeléséből. Szerintem a fent idézetek több mint meggyőzőek. Aki továbi részletekre kíváncsi, az megtalálja az interjút http://www.ihr.org –on.

D.  INTERJÚ A TANÚKKAL

A tanúk: Elli, Miep és Henk (házaspár), Kraler, Koophuis. Ők azok, akik az állítólagos rejtőzködőket segítették a huszonöt hónap alatt. A tanúk természetesen rengeteget nyilatkoztak a háború után, de ahogy Faurisson találóan megállapítja, csupa általánosságokat, mint például: “Gyakran velük ebédeltünk… Néha felszaladtunk egy csésze levesre…” Az egyetlen, aki keresztkérdéseket is feltett nekik, Faurisson volt. Lássuk, mire jutott a következő “tanúkkal”: Ellivel, Mieppel, Henkkel és Kralerrel (Koophuis 1959-ben meghalt):
1. Elli, “a leggyengébb láncszem”
5. kép: Elli

Faurisson végül Otto Frank segítsége nélkül is megtalálta Ellit, igazi nevén Bep Voskuijlt. 1977. november 30-án interjút készített vele:

Interjú Ellivel

Faurisson : “A huszonöt hónapos rejtőzködéssel kapcsolatos kérdéseimre Elli ilyesféle válaszokat adott:
“Nem tudom. Nem emlékszem. Ezt nem tudom megmagyarázni. Slagter, az éjjeliőr? Sosem hallottam róla. (Slagter fontos szerepet játszik az 1944. április 11-i bejegyzésben, amikor betörnek a raktárba, ő hívja ki a rendőröket is. Ellinek tudnia kellene róla – H.G.) A forgószekrény? Igaza van, valóban nem sok értelme volt”
Faurisson : “Megkértem Ellit, hogy írja le nekem az épületet. A főépületről kielégítő leírást tudott adni (látható, hogy valóban ott dolgozott), a hátsó traktussal kapcsolatban viszont meglepő választ adott: Kijelentette, hogy ő mindössze egy éjszakát töltött ott, azt is a rejtőzködők megérkezése előtt. Hozzátette, hogy a részleteket nem figyelte meg, mert meglehetősen ideges volt.”

A Napló szerint viszont Elli mindennapos vendég a hátsó traktusban:

1943. augusztus 5, csütörtök
Háromnegyed egy: Telt ház. Megérkezik Van Santen úr, azután Koophuis vagy Kraler, Elli és néha Miep is.

1943. augusztus 9, hétfő
No. 9: Nem lakója a hátsó traktusnak, de asztaltársunk és hozzánk tartozik. Ellinek kitűnő étvágya van. Semmit sem hagy a tányérján és nem is válogatós. Mindenért hálás, s mi már csak ezért is nagyon kedveljük. Vidám, jókedvű, készséges és jóindulatú. Ezek az ismertető jelei.

1943. augusztus 20, péntek
Pontosan fél hatkor a munkások elhagyják a raktárt s mi felszabadulunk.
Fél hat: Elli megajándékoz bennünket az estéli szabadsággal. A házban fellendül az élet. Én előbb még Ellivel felszaladok a konyhába s legtöbbször megkínálom a vacsora utáni csemegével. Alig ül le Elli, őnagysága már elhalmozza kívánságaival; már hallom: „Jaj, Elli, volna egy kérésem…”

1944. március 2, csütörtök
Elli mosogatás közben elpanaszolta anyának és Van Daannénak, hogy mennyire el van keseredve.

1944. január 12, szerda
Két hete újra feljár hozzánk Elli.
Faurisson : “Az interjú végén megkértem Ellit, hogy ha van valamilyen emléke a Frank család rejtőzködésével kapcsolatban –bármilyen apróság, érdekesség, anekdota – ami nem szerepel a Naplóban, azt mesélje el nekem. Elli képtelen volt bármi ilyesmit felidézni.”

Mit ír a múzeum Elliről?

Az alábbi idézetek a http://www.annefrank.org weboldalról származnak:
“Egy ideges ember

Elli Otto Frankhoz írott leveleiből megismerhetjük Elli személyiségét és a múlttal kapcsolatos érzéseit:
“Tegnapelőtt itt járt Bob Wallagh [újságíró], akinek – ha nem is szívesen – interjút adtam. Azt mondta, Mieptől kapta meg a címemet, aki szerint én sokkal többet tudok Annáról, mint ő. Az interjút követő éjszakát álmatlanul töltöttem, másnap meg idegösszeroppanásom volt, ami után még mindig fáj a fejem. (…) Másnap már fél kilenckor felhívtam az újságírót, és megkértem, hogy ne közölje az igazi nevünket, mert ez még sohasem történt meg és ezután sem szabad megtörténnie. (…) Legszívesebben távol tartanám magam mindettől, mert már természettől fogva ideges ember vagyok, az efféle felesleges izgalmakat nehezen tudom elviselni. Még a kellemes dolgoktól is, mint például a meghívások ide vagy oda, valósággal pánikba esem, olyan ideges vagyok néha. Ön tudja, hogy ebben a beszédkészség hiánya játssza a legnagyobb szerepet. Tudom, hogy Ön mindezt jószándékkal teszi, nagyra is értékelem, és semmi esetre sem szeretnék összetűzésbe kerülni a mi Opektás köreinkkel. (Utalás Otto Frank cégére – H. G.)”
A kapcsolat Otto Frankkal nagyon fontos Bepnek. Otto Frank minden évben ajándékot küld a születésnapjára és a házassági évfordulójára, eléri azt is, hogy 1972-ben valamennyi egykori segítőjük kitüntetést kapjon a Yad Vashemtől. (…) Ezenkívül anyagilag is támogatja Bepet.”

Elli családja

Willy van der Vennen-Voskuijl 2001-ben a nagyanyjáról: “Nem mintha sokat beszélt volna ezekről a dolgokról (az Anna Frankhoz fűződő emlékeiről – H.G.), tulajdonképpen sohasem, de az, hogy a lányát Annenak nevezte el, mutatja, hogy milyen fontos szerepet játszott Anne Frank Bep életében.”
Bep lánya az anyjáról: “Családi körben – bár megmaradt nyugodtnak, derűsnek – egyáltalán nem volt csöndes. Tudott jóízűen nevetni. Interjúkon jobb szerette Miepnek átengedni a szót.
Bep legidősebb fia, Ton sajnálatosnak tartja, hogy anyja olyan keveset mesélt nekik a történtekről. Még őt is meglepte, mikor a Napló tudományos kiadásából arról értesült, hogy anyja valójában jóval többet a rejtőzködőkért, mint amiről neki beszámolt. “Anyám sohasem árulta el ezeket a dolgokat, magában tartotta őket, mint valami titkot. A lehető legkevesebbet beszélt erről. Otto Frank rendszeresen megfordult nálunk, ilyenkor hallottam ezt-azt, de a dolog lényegéről nem anyámtól értesültem.”

Összegezzük:
– Elli semmilyen értékelhető információt nem tud adni Faurissonnak, ellentmondásba is kerül a Napló szövegével.
– A Napló szerint Elli “Vidám, jókedvű, készséges és jóindulatú. Ezek az ismertető jelei.” A múzeum szerint Elli ideges ember, valóságos idegroncs. Úgy tűnik, Elli idegessége főként akkor jelentkezik, ha Anna Frankról kell beszélnie.
– Elli még a családjának sem beszél Anna Frankról.
– Elli levélben arra kéri az őt anyagilag támogató Otto Frankot, hogy ne kényszerítse nyilvános szereplésekre.

Talán nem véletlen, hogy Otto Frank nem ajánlotta Ellit Faurissonnak: bizonyára attól félt, hogy Elli egy szép napon megtörik, és kiböki az igazságot…

2. Miep, “a hős”

Miep szívesen és sokat mesél Anna Frankról, láthatóan élvezi a hős szerepét. 1987-ben még egy könyvet is megjelentet az emlékeiről. Lássuk a vele készült interjú lényegét
(1977. december 2.):

Faurisson : “Miep és Henk sem tudott semmilyen plusz információval szolgálni a rejtőzködők életéről. A kérdéseimre kapott válaszok:
“Azt nem tudjuk, hogy egészen pontosan hogyan éltek. Mi csak egy hétvégét töltöttünk a hátsó traktusban.”

Henk: “Én máshol dolgoztam, de mindennap a lányokkal ebédeltem az irodában, és máskor is beugrottam 15-20 percre beszélgetni velük. ”

Ez – ahogyan a többi válasz is – teljes ellentmondásban áll a Naplóval, mely szerint Henk, Miep és Elli rendszeresen a hátsó traktusban ebédeltek.

1942. október 20, kedd
Közben hétfőn nagyszerűen éreztük magunkat. Nálunk aludt Miep és Henk. (…) Ma reggel igen korán keltem, mert Henknek már fél nyolckor el kellett mennie. Kedélyes reggelizés után Miep is lement.

1943. augusztus 5, csütörtök
Háromnegyed egy: Telt ház. Megérkezik Van Santen úr (Henk teljes neve Henk Van Santen- H.G.), azután Koophuis vagy Kraler, Elli és néha Miep is. (…) Negyed kettő: Kezdődik a tálalás. A lentről érkezők egy-egy csésze levest kapnak, ha van csemege, abból is. Van Santen úr kényelembe helyezkedik a díványon, vagy pedig nekitámaszkodik az íróasztalnak. Mellette az újság, a leveses csésze és legtöbbször a cica is. Valószínűleg tiltakozna, ha a három közül valamelyik hiányozna.

1943. február 5, péntek
Az asztalnál rendszerint feszült a hangulat. A kitöréseket szerencsére megakadályozzák a levesevők. Levesevőknek hívjuk azokat, akik az irodából felszaladnak hozzánk egy csésze levesre.
Miep: “Nem volt ott semmiféle porszívó.”

1943. augusztus 5, csütörtök
Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza.

1943. november 3, szerda
A porszívó tönkrement. Ezentúl a szőnyeget minden este egy öreg kefével kell csukott ablakoknál, fülledt melegben, mesterséges világításnál letisztítani.
Miep: “A forgószekrény már jóval a Frank család érkezése előtt ott volt.”

1942. augusztus 21, péntek
„Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik, mintha ajtó volna.
A szekrényt Vossen úr készítette.(Elli apja – H.G.) Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket.
Miep: “A zöldséges nem szállított nekik semmit. Én vittem nekik a zöldségeket, Elli meg a tejet.”

1944. április 11, kedd
A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember!

1944. május 9, kedd
Kraler úr azzal a hírrel állított be ma délben, hogy B.-né, aki azelőtt az üzlet alkalmazottja volt, jövő héten minden délben két órakor az irodába jön kávézni. Mit szólsz ehhez? Akkor azután senki se járhat fel hozzánk, a zöldséges nem hozhatja a krumplit.

1944. május 25, csütörtök
Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott. (…)
A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk.

Faurisson: “Az interjú alatt végig az volt az érzésem, hogy Miep rendkívül kényelmetlenül érzi magát. A tekintete kerülte az enyémet. A magatartása hirtelen megváltozott, mikor rátértünk a letartóztatás napjára (1944. augusztus 4.) Látható megkönnyebbüléssel, bőségesen ontotta magából a részleteket a rendőrség érkezéséről és a letartóztatásról.”

Faurisson benyomásai:
„Ellivel, majd Mieppel és Henkkel beszélgetve rögtön az az érzésem támadt, hogy ez a három ember nem élt 25 hónapig napi kapcsolatban a rejtőzködőkkel úgy, ahogy az a Naplóban le van írva.
Arról viszont meggyőződtem, hogy Elli és Miep valóban jelen volt 1944. augusztus 4-én, mikor a rendőrség letartóztatta a Frank családot, Kralert és Koophuist.
Elli és Miep makacsul kitértek a 25 hónapos rejtőzködéssel kapcsolatos kérdéseim elől, és igyekeztek újra meg újra a letartóztatás napjára (1944. augusztus 4.) terelni a szót.”

3. Victor Kraler (Kugler), a hűséges üzlettárs
Emlékezzünk meg röviden a Kanadában élő Victor Kuglerről, Otto Frank egykori üzlettársáról is, akit Faurisson levélben próbál meginterjúvolni. Kugler sértő hangú válaszlevelet ír Faurissonnak, de a Naplóval kapcsolatos részletekbe nem megy bele. Kugler Faurisson levelét és az ő válaszát továbbküldi Otto Franknak. Valószínűleg a Faurissonnal szemben tanúsított magatartásának köszönheti azt a tízezer dolláros jutalmat, amit egy alapítványtól kap a következő évben (1978) „Anne Franknak és családjának oltalmazásáért a háború alatt”. Ha valóban a Frank család oltalmazásáért jutalmazták, miért vártak vele több mint harminc évet?
Összegzés:

A fenti kis ízelítőből is – Faurisson elemzései ennél jóval terjedelmesebbek – világosan látható, hogy Anna Frank naplója hamisítvány, mégpedig nem is különösebben ügyes hamisítvány. Otto Frank, aki ilyen gusztustalan és kegyeletsértő módon pénzt csinált a lánya halálából, dúsgazdagon, a világ közvéleményének rokonszenvétől övezve, az emberi jogok és a tolerancia védelmezőjének pózában tetszelegve fejezte be életét, az általa kiagyalt történet pedig – jellemző módon – a holokamu-ipar egyik legfontosabb támpillére lett.
Horváth Gábor

Utószó:
Van a témának egy új, igen érdekes mozzanata. Egy holland történésznő, Carol Ann Lee nemrég egy könyvet írt Anne Frank címmel azon kutatásairól, hogy ki árulhatta el a Frank család rejtekhelyét, mivel ez mind a mai napig homályban maradt és csak feltételezések léteztek. Rengeteg egykori iratot áttanulmányozva arra a meggyőződésre jutott, hogy megtalálta a feljelentőt, aki nem más volt, mint egy holland nemzetiszocialista, aki mellesleg a Gestapónak is dolgozott. Ezt az illetőt Anton (Toni) Alersnak hívták. A történetben az a legszebb, hogy Otto Frank személyesen is ismerte Alerst, és már egy évvel a család elbújása előtt, tehát még 1941-ben üzleti kapcsolatba lépett vele. Ennek értelmében Otto Frank cége – Alers közvetítésével – a német hadsereggel kötött üzleteket. A cég a család elbújása után is tovább működött és tovább üzletelt a németekkel.
A háború után Anton Alers – mint háborús bűnös bíróság elé került, DE OTTO FRANK VALLOMÁSÁNAK KÖSZÖNHETŐEN FELMENTETTÉK. O. F. ugyanis azt vallotta, hogy Alens figyelmeztette arra, hogy el akarják vinni a németek a családot, és jobb lesz, ha elrejtőznek. A történésznő bizonyítja könyvében, hogy Otto Frank erről a történetről is többször hazudott a későbbiekben. A kutatások azt bizonyítják, hogy miközben a Frank család bújkált, a cégük továbbra is működött, méghozzá a németekkel üzletelve. A történésznő arra a következtetésre jut, hogy Alers a háború után megzsarolta Otto Frankot, aki akkor már dúsgazdag ember lett a lánya naplója kapcsán befolyt pénzből, hogy nyilvánosságra hozza a németekkel való üzleteléseit. Ezért lépett aztán fel Otto Frank, mint mentőtanú az Alers elleni perben, utána pedig komoly összegeket is fizetett neki a hallgatásáért. Mindebből az derül ki, hogy Otto Frank – mint a zsidók úgy általában – egész életében egy dolgot tartott szem előtt: miképpen lehetne mindenből és minden körülmények között pénzt csinálni.

A leírtak ismeretében nem nehéz felismerni Otto Frank valódi jellemét, amiből egyenesen következik, hogy még a saját lánya szerencsétlen sorsát is mindenképpen pénzre akarta átváltani, ami – az ismert hamisításokkal – sikerült is neki. Ezzel aztán több legyet is ütött egy csapásra: lerakta a holokamu-mítosz egyik legfőbb – érzelmek megnyerésére alkalmas – alapkövét és ezzel a tetejébe hatalmas pénzt is keresett. Egy régi bölcsesség szerint a legnagyobb hazugságoknak csak az első generációt kell túlélnie, utána már mindenki nyilvánvaló tényként fogadja el. Nagyon remélem, hogy a holokamu esetében ez nem így fog működni.
Végül még egy megjegyzés. A holland történésznő sem tudja egyértelműen bizonyítani, hogy a Frank családot aztán Anton Alers jelentette fel a Gestapónál, mert erről semmiféle irat nem maradt fenn. Könyvével inkább – valószínűleg akaratán kívül – azt érte el, hogy mégtöbb kételkedés merüljön fel a Frank család történetével kapcsolatban.

Dobszay Károly

Tagged with: , , , ,

Lipusz Zsolt: A holokauszt-tagadás motívumai Kertész Sorstalanság című művében

Posted in Cikkek by admin on július 6, 2009

A legkiválóbb magyarországi „holokauszt-regénynek” kikiáltott Sorstalanság bizony feladja a leckét az írástudóknak. Különösen azoknak, akik számára korunk vallása, a soá megkérdőjelezhetetlen tabutémává lett.

Egyszersmind az is teljes joggal vetődik fel a mű elolvasása után, hogy szerzője járt-e egyáltalán Auschwitzban – hasonlóan sok, sci-fit író sorstársához -, hiszen olyan jelenségek szemtanújaként nevezi meg magát, illetve alteregóját, Köves Gyurit, a főszereplőt, amelyek bizonyos, hogy a regényben megjelenített formában nem létezhettek.
Kertész regényében például még azt a Schindler listája című Spielberg-filmből is jól ismert gázkamra-verziót találjuk, miszerint a foglyokat azzal áltatták, hogy fürödni viszik azokba a bizonyos épületekbe, a nagyobb hihetőség kedvéért még szappant is adtak a kezükbe (ugyan minek?), csakhogy a zuhanyrózsákból víz helyett gáz ömlött ki. Ez viszont a mai holokauszt-dogmatikában szereplő Ciklon-B aligha lehetett, azon egyszerű fizikai oknál fogva, hogy lévén ez az anyag granulátum, nem tud kiömleni, sőt, a zuhanyrózsa járatait eltömíti.

No akkor most mi az igazság gáz-ügyben? Van ezzel kapcsolatban egy másik súlyos aggodalomra okot adó tény is. Nevezetesen az auschwitzi táborkomplexum területén közös a vízvezeték- és csatornarendszer, vagyis egy hálózatra voltak kapcsolva az ún. gázkamrák és az SS-parancsnokság, illetve személyzet épületei és körletei, tehát amennyiben elfogadjuk a jelenleg kanonizált holokauszt-vallás hittételeit, úgy azt is el kell fogadnunk, hogy már az első elgázosításnak áldozatául esett volna a likvidált zsidókkal együtt az egész tábori SS-állomány.
A Sorstalanságból arról is értesülhetünk, hogy volt az auschwitzi éjszakáknak egy varázslatos-miszikus, de egyúttal borzalmas kísérőjelensége: a krematóriumok kéményeiből kicsapó görögtűz, a hatalmas lángnyelvek és milliófelé szóródó szikrák. Mindez egy augusztus 20-ai tűzijátékról szóló tudósítás toposzaként nyilván jól hatna, ám a regénybeli kontextusban egy baj van vele: vegytiszta hazugság. Az erfurti Topf és fiai által tervezett krematóriumok kéményeiből már akkor sem csaptak ki semmiféle lángok, mi több még füstöt sem bocsátottak ki magukból. Lehetséges, hogy Kertész ezen állítását Raul Hilberg holokauszt-történésztől vette, akinek állítása szerint a Birkenauba érkezők közül sokan hatalmas lángokat láttak előtörni a kéményekből. Nem mellesleg a szövetséges légierő 1944 nyarán több mint 30 alkalommal készített légi felvételeket Auschwitzról, amelyeket a CIA 1979-ben feloldott a titkosítás alól, s ezek a fényképek puszta létezésükkel cáfolják, hogy füst és láng tört volna elő a kéményekből.
A megsemmisítés-teóriát cáfolja a szerző azzal a regénybeli motívummal is, hogy amikor Köves Gyuri megbetegszik, nem a gázkamrába kerül, mint életképtelen és hasznavehetetlen élőlény, hanem a tábori SS-kórházban gondos orvosi ellátásban részesül teljes felépüléséig.

Jelen sorok íróját igen súlyos kérdések gyötrik: vajon a holokauszt-tagadás büntethetőségének törvénybe iktatása után mi lesz az a hivatalos, kanonizált mérce, melytől nem szabad senkinek sem eltérő álláspontot hangoztatnia? Ki minősül majd a modern inkvizíció előtt eretneknek? Változtathatóak, alakíthatóak-e a hivatalos történettudomány képviselői által a holodogmatika számadatai és tézisei? Amennyiben igen, ezek az urak és hölgyek is börtönbe fognak vonulni? S ha ők nem, mások miért igen? Életbevágó kérdések ezek… Mindazonáltal szerény véleményem szerint a holokausztnak kinevezett történelmi esemény – bármily szentségtörésnek is hangozzék – a parkolási társaságok tevékenységével állítható párhuzamba: itt is, ott is fizetünk a semmiért.

(Kuruc.info)

Perge Ottó: Eretnek gondolatok a végső megoldásról

Posted in Cikkek by admin on május 28, 2009

Meglehet, bűncselekményt követek el, mégis bevallom: kételyeket táplálok magamban az úgynevezett “végső megoldás” hivatalos magyarázatával kapcsolatban. Mint mindenkinek pontosan tudnia kellene ezen a Földön, állítólag Adolf Hitler agyában valamikor megszületett a borzalmas elhatározás: ki fogja irtani az összes zsidót Európából, vagy legalábbis az uralma alatt álló területekről. Ez a megsemmisítési terv lenne a “végső megoldás” a hivatalos holotörténelem álláspontja szerint.

Fel kell azonban tenni a kérdést: mi értelme lett volna egy effajta akciónak? Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az európai zsidóság tömeges kivégzése esetén a náci Németország semmiféleképpen sem tudott volna békét kötni Nagy-Britanniával. Holott pontosan tudjuk: Hitler legfőbb törekvése éppen a Berlin és London közötti kiegyezés nyélbe ütése volt. Még a háború kitörése után is többször tett békeajánlatot a britek számára, akik azonban minden alkalommal durván ellökték a kinyújtott kezet. /A Führer persze gyanította, hogy a Churchill környezetében jelenlévő befolyásos zsidók is hozzájárultak a két nagyhatalom közötti közeledés meghiúsításához./ Hasonlóképpen igyekezett a náci Németország jó viszonyt fenntartani az Egyesült Államokkal.

A háború kitörése után, amikor már az amerikaiak hadifelszerelést is szállítottak a németekkel hadban álló Anglia részére, Hitler szigorúan megparancsolta a hadiflottának: kerüljenek el minden összecsapást amerikai hadihajókkal, és még provokáció esetén se válaszoljanak. Hiszen a náci vezér tisztában volt vele, hogy csakis akkor van esély a háborús győzelemre, ha Amerikát sikerül távol tartani az európai harcoktól, Nagy-Britanniával pedig sikerül egyezséget kötnie. Ha e két fontos feltétel teljesül, akkor lényegében szabad kezet kapott volna Európában, és ellenfelei aligha mertek volna ujjat húzni vele. Miért veszélyeztette volna céljainak elérését azzal, hogy elrendeli az európai zsidóság teljes megsemmisítését, amikor ezzel végképp magára haragította volna a londoni és a washingtoni kormányt? /Akkor még nem tudhatta, hogy mind az USA, mind Nagy-Britannia Németország teljes elpusztítására tör, és semmiféle megegyezésre nem hajlandó./

A hivatalos holotörténészek sok egyéb mellett azt sem tudják megmondani, mikor döntött úgy a Führer, hogy “kiirtja az összes európai zsidót”. Vannak, akik szerint már a 30-as évek végén készen állt a fejében e “végső megoldás” terve. Mások /Így Raul Hilberg, a legfőbb holoszakértő/ minden bizonyíték nélkül azt hirdetik, hogy 1941 nyarán hozta volna meg végzetes elhatározását. De miért éppen 1941 nyarán? Hiszen akkor még mindig reménykedett abban, hogy London leteszi a fegyvert /ha másért nem, azért, mert a Szovjetunió veresége esetén nem marad a kontinensen szövetségese/, az USA-val pedig nem állt hadban, és még bízott a háború megnyerésében. Mi értelme lett volna elért sikereit kockáztatni egy sok millió embert érintő megsemmisítési program beindításával, amely egészen biztosan az amerikaiak háborúba lépését eredményezte volna? Különben is, ekkoriban a németek még joggal hihették, rövidesen diadalmaskodnak, és kedvük szerint rendezhetik be Európát, a zsidókat pedig mind egy szálig kiutasíthatják a kontinensről.

Különös az is, hogy a holovallás papjai azt hirdetik: 1942 januárjában, vagyis a wanseei-i konferencián véglegesítették volna a “végső megoldás” részleteit, majd állítólag tavasszal megkezdődtek az első elgázosítások. De miért éppen ekkor kezdődtek meg? Számos történész /köztük például John Lukacs/ állítja: 1941 decemberében, a moszkvai csata kudarca és Amerika hadba lépése után Adolf Hitler tisztában volt vele, a háborút már nem nyerheti meg. Ezért aztán bosszúból elkezdte a kudarcáért fő felelősséget viselő zsidókat legyilkolni – hirdetik egyes holotörténészek. Igen ám, de ha 1941-ben vagy még előbb tervezte el a “végső megoldást”, mint azt szintén mondogatják, akkor mégsem lehet bosszúról szó. De egyébként is: 1941 decembere után Hitler talán tényleg felismerte, hogy a háborúban teljes diadalt aratni nem fog tudni, de egy tisztességes, kompromisszumos békében még reménykedett. Megint csak felmerül a kérdés: miért kockáztatták volna a németek az esetleges megegyezés sikerét a zsidóság megsemmisítésével azután, hogy a teljes győzelem immár elérhetetlenné vált a számukra, és minden korábbinál inkább számításba kellett venniük egy esetleges kompromisszum lehetőségeit?

Továbbá 1941 végére az is világossá vált, hogy hosszú, elhúzódó háborúra kell berendezkedni. A hadra fogható német férfiakat szinte mind besorozták a hadseregbe, éppen ezért roppant nagy szükség volt munkás kezekre az otthoni termelésben. Miért akarták volna a nácik legyilkolni azt a több millió zsidót, akik potenciális munkaerőt jelenthettek a számukra? A holovallás papjai is hirdetik, hogy az egészséges zsidókat dolgozni vitték a koncentrációs táborokba, viszont a gyerekeket, betegeket és sok esetben a nőket “kiválogatták”, és a gázkamrába küldték, mert nem vehették hasznukat. De ha így volt, akkor miért nevezték a zsidó betegek, öregek, nők és gyermekek legyilkolását “végső megoldásnak”? Hiszen legfeljebb “részleges megoldásról” lehetett volna beszélni, mert az egészséges, erős férfiak millióit életben hagyták, mert szükség volt a munkaerejükre.

Nem beszélve arról, hogy minden rabszolgatartó pontosan tudja: nem szabad a rabszolga asszonyát, idős szüleit és gyerekeit megölni, mert akkor semmit sem fog dolgozni többé, fellázad, vagy végez saját magával, vagy egyszerűen megtagadja a munkát, még akkor is, ha ezért agyonverik. Ha mindenétől megfosztották, ugyan mi vesztenivalója lehet még az életén kívül? De ugyan mit ér az ember élete, ha bestiálisan legyilkolják a családját? A németek nem voltak ennyire ostobák: rettentő nagy szükségük volt a több millió zsidó munkaerejére a munkatáborokban, akik így vagy úgy, de mégis csak dolgoztak, mert bízhattak abban, egyszer még családjukkal együtt kiszabadulnak. /Még ha ki is telepítik őket szülőföldjükről./ De semmiféle értékelhető munkát nem végeztek volna, sőt, alighanem az életükkel mit sem törődve fellázadtak volna, ha családtagjaikat a nácik bestiális kegyetlenséggel legyilkolják.

Végezetül pedig teljesen érthetetlen, hogy ha a józan ész, a logika, és minden értelmes megfontolás ellenére a nácik mégis a munkaképtelen zsidók legyilkolása mellett döntöttek /és ezt a folyamatot különös módon “végső megoldásnak nevezték el/ akkor miért csak hat lengyelországi tábort jelöltek ki, mint a genocídium végrehajtásának helyszíneit? A ma hivatalosnak számító holomítosz szerint a következő hat lengyel területen fekvő táborban folyt elgázosítás: Auschwitz, Majdanek, Treblinka, Sobibor, Chelmno és Belzec. Csak ezekben a “megsemmisítő táborokban voltak gázkamrák” – ismerte be a holotörténelem egyik felkent magyarázója /M. Broszat/ 1960-ban. De vajon miért nem építettek gázkamrákat a náci Németország területén fekvő több száz koncentrációs táborban, így például Dachauban, Buchenwaldban, Bergen-Belsenben és másutt? Hogyan számoltak a precíz németek, ha nem gondolták végig, hogy a gázkamrák, a halottak elégetéséhez szükséges tüzelőanyagok, a krematóriumok kapacitását tekintve mennyi idő kell a 4-5 millió, a náci Németország és szövetségeseinek uralma alatt élő zsidók kivégzéséhez?

Ez a folyamat ebben a hat lágerben húsz-harminc évig, vagy tovább is eltarthatott, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a sobibori, a belzeci és a chelmnoi lágereket legkésőbb 1943 őszén /!/ bezárták. De hát miért zárták be a háború kellős közepén, alig egy évnyi működés után, ha tényleg az összes náci uralom alatt élő zsidó kivégzése volt a céljuk? És miért nem vonták be a “műveletbe” a németországi lágereket? Titokban tartani a lengyelországi táborokban zajló tömeges elgázosításokat sem lehetett volna, hiszen szinte mindegyik ottani láger sűrűn lakott területeken fekszik, egyik sincs elzárva a világtól, legkevésbé Auschwitz, amely egy hatalmas ipari komplexum is volt, ahol igen sok német és lengyel civil is dolgozott az ottani termelő üzemekben.

A kételyekre nem adnak választ a holovallás papjai, ők ugyanis nem állnak le vitatkozni a “holokauszttagadókkal”, vagyis a gondolkodó, a történelmi igazságot kereső emberekkel. /Mert nincsenek érveik./ De ha valami csoda folytán mégis válaszolniuk kellene a föntebb feltett kérdésekre, nagy bajban lennének, és ha nem tudnák bebörtönözni vagy agyonverni az akadékosodó kérdezőt, akkor a vitát az irracionalitás terepére próbálnák terelni. Éspedig azzal, hogy elismernék: a kételyek jogosak, a “végső megoldás” hivatalosan hirdetett magyarázata körül képtelen ellentmondások sokasága merül föl, de a nácik és Hitler tetteit nem lehet logikus érvekkel megmagyarázni, ezek ugyanis “beteges gyűlölettől hajtott”, “őrült emberek” voltak, hazudják, akiknek a cselekedeteiben nem lehet és nem is szabad értelmet keresni. Ezen a ponton világosan látszik a hivatalos holokauszttörténelem mélységesen vallásos jellege, és hogy az egésznek a tudományhoz nincsen semmi köze.

Természetesen Adolf Hitler nem volt őrült, hiszen ismerjük a róla szóló orvosi feljegyzéseket, de ami a fontosabb, ismerjük cselekedeteit, amelyek alapján teljesen egyértelműen kijelenthető: roppant racionálisan, logikusan gondolkodó elme volt, akit döntéseiben az érzelmek vagy a gyűlölet kevéssé befolyásolt. Nem volt őrült a többi náci vezető sem. Hogy azután a lassan 70 éve folyamatosan zajló hazug szövetséges propaganda millió és millió embert tévesztett meg a náci Németországgal, illetve a nagy háború eseményeivel kapcsolatban, az egy másik kérdés. A revizionista történészek – vállalva elhallgatást, üldöztetést, börtönt – magukra vállalták az igazság kimondásának kockázatos, de nagyszerű feladatát. Álláspontjuk szerint a németek “végső megoldáson” nem a zsidók tömeges megsemmisítését, hanem a német uralom alatt álló területekről történő kitelepítésüket értették. Értelmes eszmecsere a hivatalos és a revizionista álláspont hirdetői között nem alakulhat ki, mivel az előbbiek nem csupán vitatkozni nem hajlandók, de börtönbe akarják csukni ellenfeleiket, mondván, azok nézeteikkel gyilkosságra buzdítanak. Kérdem én, ki itt az őrült, ki a beteges gyűlölködő?

Perge Ottó – Kuruc.info

Amit tudni akarunk Sobiborról, de nem merjük megkérdezni

Posted in Cikkek by admin on május 25, 2009

Mint arról korábban beszámoltunk, az Egyesült Államok kiadta Németország részére a 89 éves John Demjanjukot, akit “háborús bűncselekmények” elkövetésével vádolnak. A 70-es évek vége óta üldözik őt a cionisták, 1986-ban pedig bíróság elé állították Izraelben, mivel állítólag ő volt a treblinkai tábor “Rettenetes Iván” néven elhíresült egyik őre.

A CIA és a KGB közreműködésével egy személyi adatlapot is fabrikáltak, és öt izraeli tanú is állította: Demjanjuk bizony azonos “Rettenetes Ivánnal”. Az ukrán férfit halálra ítélték. Ám időközben lehullott a vasfüggöny, megnyíltak az orosz levéltárak, és John D. családjának és ügyvédeinek sikerült olyan dokumentumokat találniuk, amelyek minden kétséget kizáróan igazolják: az idős férfi nem azonos a treblinkai láger szadista őrével, aki egyébként is már 1943-ban meghalt. Vagyis a tanúk nem mondtak igazat, és ország-világ láthatta, a tárgyaláson bemutatott személyi igazolvány hamisítvány volt. Az orosz és amerikai titkosszolgálatok pontosan tudták, hogy John Demjanjuk ártatlan, de a holomítosz hamvadó tüzének táplálása érdekében szükséges időnként egy-egy nyilvános autodafé.

Miután azonban kiderült Demjanjuk ártatlansága, az idős férfit kénytelenek voltak szabadon engedni. De nem engedték ki soha többé a markukból: egyébként is valamiképp ellensúlyozni kellett a látványos kudarcot. Ezért aztán újabb vádat fabrikáltak ellene: 1993 óta azt állítják, hogy nem is Treblinkán volt őr, hanem Sobiborban. Hosszú éveken át gyűjtötték a “bizonyítékokat”, és végül sikerült a még létező demokratikus jogi kereteken átlépve rávenni az amerikaiakat arra, hogy az ukrán férfit szolgáltassák ki Németország részére.

A cionisták most tehát azzal vádolják Demjanjukot, hogy ha nem is Treblinkán, de Sobiborban igenis őrködött, sőt személyesen kísérte a gázkamrákba az áldozatokat. Egészen pontosan 29 ezer zsidó megölésével vádolják, de hogy miért éppen ennyivel, senki sem tudja pontosan megmondani. De hát mit tudunk egyáltalán a sobibori lágerről? A “hivatalos” holotörténész rangját elnyerő Robert Jan van Pelt: The Case for Auschwitz: Evidence from the Irving Trial (Indiana University Press, 2002.) című művének 5. oldalán azt írja, hogy a sobibori, treblinkai és belzeci “tömeggyilkosságokkal”  kapcsolatos bizonyítékok meglehetősen hiányosak: “Nagyon kevés szemtanú áll rendelkezésünkre, és olyasfajta vallomás sincs, mint amilyet Rudolf Höss tett Nürnbergben az auschwitzi táborról (habár erőszakkal csikarták ki belőle a vallomását, amiben képtelenségeket mondott, olyasmiket, amelyekről régen nem mernek beszélni a holovallás papjai sem – P.O), ezen kívül nincsenek emberi maradványok és írásos dokumentumok sem.” (Auschwitz esetében sincsenek bizonyítékok – P.O)  Amit tehát a sobibori “elgázosításokról” tudunk, az néhány fogoly illetve náci őr “tanúvallomásán” alapszik.

Igen ám, de ezek a “vallomások” nincsenek összhangban sem egymással, sem pedig bizonyos hivatalos jelentésekkel. Már az áldozatok száma körül sincs egyetértés. A Lengyelországi Náci Bűntetteket Vizsgáló Bizottság a háború után megállapította: 250 ezer embert gyilkoltak meg Sobiborban. A “hivatalos” holokutatás terén abszolút “tekintélynek” számító cionista Raul Hilberg azonban alighanem a holokauszttagadás bűnébe esett, mert Az európai zsidóság megsemmisítése című nagy jelentőségűnek hazudott művében (The Destruction of the European Jews, Holmes and Meler, 1985.), a 338. oldalon van képe kijelenti: 200 ezer ember halt meg Sobiborban, ami ugye 20%-kal kevesebb, mint a korábban “hivatalosnak” számító áldozati szám. (Időközben lengyel kutatók is vizsgálódtak a helyszínen, akik szintén elképzelhetetlennek nevezték, hogy 250 ezer embert öltek volna meg a lágerben. (Az ő kutatási eredményeik azonban nem hozzáférhetők.)

Igen ám, csakhogy az egyik magát szemtanúnak nevező volt sobibori fogoly, egy bizonyos Moshe Bahir azt állította, 1943 februárjában a láger német őrei “megünnepelték az egymilliomodik zsidó megölését”. (Az ő tanúvallomásáról olvasni lehet a Miriam Novitch által szerkesztett, Sobibor: Martyrdom and Revolt című, a Holocaust Library sorozatban megjelent könyvének 156. oldalán. Moshe Bahir egy 1965-ös perben is tanúskodott, ahol is a tábor több náci őrét is elítélték.) A kérdés tehát ezek után: hányan haltak meg Sobiborban? 1 milliónál is többen, 250 ezren, vagy 200 ezren? Közülük hányan vesztették életüket a rossz egészségügyi körülmények, az éhezés, járványok következtében, és hányat gyilkoltak meg a nácik? És vajon az áldozatok közül mennyien voltak a zsidók?

De a sok remekül megfizetett holotörténész azt sem tudta kideríteni eddig, pontosan hány gázkamra volt egyáltalán Sobiborban? Leon Poljakov, “hivatalos” holotörténész szerint öt, amelyek mindegyike 50 négyzetméterre terjedt ki, és 400 embert zsúfoltak be egy-egy kivégzés alkalmával. (Erről lásd Miriam Novitch fentebb idézett könyvének 12. oldalát.) Miriam Novitch viszont úgy tudja (az állítólagos szemtanúk vallomásai alapján, bár Poljakov is csak őrájuk támaszkodhat), eleinte csak 3 gázkamra létezett, amelyek 10 négyzetméteresek voltak, és csak 50 embert lehetett kivégezni egyetlen elgázosítás alkalmával. Ezért aztán a nácik két, 48 négyzetméteres gázkamrát is építettek, amelyekben 70, sőt 80 fogoly is elfért. Most akkor vajon melyik a “hivatalos” adat a sobibori gázkamrák befogadóképességét illetően? De hogy a képlet még bonyolultabb legyen, a hivatalos holokauszt-kutatás egyik nagy hírnévnek örvendő (és ennek megfelelően számtalan hazugságon rajtakapott) alakja, Yitzhak Arad úgy tudja valahonnan, hogy az első három gázkamra 16 négyzetméteres (!) volt, és 200 embert (!?) is kivégeztek bennük egy-egy alkalommal. (Erről lásd: Yitzhak Arad: Belzec, Sobibor, Treblinka: The Operation Reinhard Death Camps, Indiana University Press, 1987. 31. old.)
Arad szerint 1942 őszén a németek még három további gázkamrát építettek, ugyanakkora méretben, mint a korábbiak. Így tehát Sobiborban hat gázkamra működött – állítja Yitzhak Arad. Hány gázkamra volt tehát, öt vagy hat, és 50, 48 vagy 16 négyzetméteresek voltak? És hány embert gázosítottak el egy kivégzés során végül Is? 400-at, 200-at, 70-et, 80-at vagy 50-et? És vajon aki ilyesfajta kérdéseken eltöpreng, az már erőszakos cselekedetekre készül, és verekedni vagy ölni fog?  És ne mondja senki, hogy mindez részletkérdés, elvégre több millió ember meggyilkolásával vádolják a németeket, perek sokaságát rendezték már meg, és most is bíróság előtt áll egy öreg ember, aki állítólag 29 ezer zsidó meggyilkolásában közreműködött. Nem alapkövetelmény egy gyilkosság minden apró részletének (pl. a megöltek számának, a gyilkos fegyver pontos leírásának, az elkövetés folyamatának) alapos feltárása egy per során?

Sőt, igazából azt sem lehet tudni, pontosan mivel is végezték ki a zsidókat a kamrákban? Az abszolút tekintélynek számító Raul HIlberg azt írja, hogy dieselmotorokból származó gőzzel gyilkoltak a nácik Sobiborban. (Lásd Hilberg fentebb említett könyvének 229. oldalát.) Ezzel szemben Yitzhak Arad egy náci őr vallomására hivatkozva azt állítja, benzinmotorok gőzével öltek a nácik a lágerben. (Lásd Arad fentebb idézett művének 31. oldalát.) Egy állítólag Sobiborban raboskodó fogoly, Jacob Biskubicz viszont a klórgázt nevezi meg a gyilkos eszköznek. (Lásd Novitch idézett művének 121. oldalát) Hella Fellanbaum-Weiss, egy magát szemtanúnak nevező hölgy, valamint az egymillió sobibori áldozatról hazudozó Moshe Bahir szerint is klórral öltek a sobibori gázkamrákban. (Lásd erre nézve Novitch könyvének 50. és 148. oldalát.) Most akkor dízelmotor vagy  benzinmotor gőzét vezették a kamrákba, netán klórral végezték ki áldozataikat a németek? Nem mindegy, mert igenis meg kell találni a gyilkos “fegyvert”, ha egyszer valakit /ezreket, tízezreket, egy egész népet/ több százezer, sőt több millió ember megölésével vádolnak. Megjegyzem, a hivatalos holotörténészek a klórral történő öldöklésről szóló meséket már szép csöndben ejtették. (Azért ejtették, mert technikailag képtelenség, mint ahogy egyébként a dízel- és benzinmotoros kivégzés is valószínűtlen. Bár akkor miért állítják a szemtanúk, hogy klór volt a gyilkos fegyver? Netalán a tanúvallomások nem megbízhatóak? De hát az egész holosztori állítólagos szemtanúk vallomásaira épül!)

Ráadásul a gyilkosság folyamatáról is ellentétes leírásokkal rendelkezünk. Yitzhak Arad arról beszél, hogy a halottakat egyszerűen kivonszolták egy ajtón (idézett művének 31. oldalán ír erről). Ezzel szemben Moshe Bahir “szemtanú” állítja: a gázkmra “padlójában” megnyílt egy ajtó, és a kivégzettek mind lezuhantak a helység alatt álló “kis kocsikba”, amelyek aztán egyenesen a tömegsírba, később pedig a krematóriumokba “szállították” (lóval, vagy emberi erővel) a holttesteket. (Lásd Novitch művének 147. oldalát. Arad pedig arról ír idézett művének 123-124. oldalán, hogy később vasúti sínen gördültek a halottakat szállító kocsik.)  Jó lenne, ha hivatalosan tájékoztatnának arról, melyik történet a hivatalos, mert aki mást mond, esetleg még börtönbe kerülhet.

Ha a törvényesség és a jog uralkodna a világunkban, John Demjanjukot bizonyítékok hiányában azonnal felmentenék. Az ügyvédeinek nem lenne nehéz dolguk, hiszen a vád semmiféle bizonyítékkal nem tud előállni. Nincsenek meg az állítólagos áldozatok maradványai, és nincs meg a gyilkos fegyver sem (a sobibori, belzeci és treblinkai tábort 1943 folyamán a németek a földdel tették egyenlővé a holomítosz legendáriuma szerint). De a vád képviselői nem tudnak megegyezni abban sem, egyáltalán milyen eszközzel történt az emberek legyilkolása? Persze ha a törvényesség és jog uralkodna, nem lehetne embereket börtönbe csukni azért, mert gondolkodni merészelnek.
Perge Ottó

Holokauszt-káté

Posted in Cikkek by admin on május 7, 2009

Mi az, hogy holokauszt-tagadás? Egyáltalán, hogy lehet tagadni egy bizonyított és megtörtént eseményt, amely sok millió embert érintett? Akik tagadják, valóban tagadják-e, és ha igen, akkor gazemberek, ostobák vagy neonácik? Ebben az írásban a holokauszt-tagadással kapcsolatban leggyakrabban elhangzó kérdéseket gyűjtöttük csokorba. A témát kevéssé ismerő, a jelenséget csak a média torz szemüvegén keresztül megismerő emberek számára minden válasz itt van. Ha tehát olyasvalakivel találkozunk, aki nem érti, mi is ez az egész, hivatkozzatok erre a cikkre. Kiskáténk nem a holokauszt-tagadás érveivel vagy a túloldal ellenérveivel foglalkozik, hanem magát a jelenséget kívánja megvilágítani.

1. Triviális bevezető kérdés: Mit jelent az, hogy holokauszt?
Ezzel a kifejezéssel azt a történelmi eseménysort értjük, amelynek során a II. világháború előtt és alatt a nemzetiszocialista Németországban és csatlós államaiban – így Magyarországon is – a zsidó származású, illetve a politikai okokból megbízhatatlan személyeket állami intézkedés keretében összegyűjtötték, koncentrációs táborokba szállították, ott gázkamrákban, tömegesen meggyilkolták, majd holttestüket elégették, a hamut szétszórták. Ennek során hatmillió ember veszítette életét. A holokauszt szó égőáldozatot jelent. Maga az elnevezés a hetvenes években került elő, az azonos című amerikai tévéfilmsorozat nyomán, amely erről a történelmi eseménysorról szólt.

Hogy mi tartozik a holokauszthoz, és mi nem, történészi körökben is vitatott. Egy német bírósági döntés értelmében például a holokauszt része volt a német városok szövetséges bombázások általi barbár felperzselése. Ezt “Bombenholocaust”-nak nevezik Németországban. A holokauszt-történészek mégsem tekintik annak. Egyes magyarországi vélemények szerint a holokauszt része volt a zsidók munkaszolgálatra hurcolása is, pedig az nem célozta a megsemmisítésüket, mindössze arról volt szó, hogy a zsidók, mint politikailag megbízhatatlan állampolgárok, nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot. A fronton természetesen a munkaszolgálatosok is éppen úgy szenvedtek és pusztultak, mint a fegyveres honvédek – a doni katasztrófát nyilván nem kell bemutatni senkinek. Kétségkívül a holokauszt áldozatainak számítanak mindazok a zsidó és nem zsidó áldozatok, akiket a német csapatok a keleti fronton lőttek agyon, és nem szállították őket semmiféle koncentrációs táborba. De akkor vajon miért nem számítanak holokauszt-áldozatnak a szovjet csapatok atrocitásainak, vagy a japánok kínai, koreai inváziójának áldozatai? Van, aki szerint ők is ide tartoznak.

Látható, hogy nem is olyan egyszerű meghatározni, mi volt a holokauszt. Összességében azonban így definiálható: az a népirtás, amelyet 1932 és 1945 között a németek és csatlósaik haláltáborokban hajtottak végre.

2. De mit tagadnak a holokauszt-tagadók? Csak nem azt, hogy voltak ilyen haláltáborok? A sok millió áldozatot? A gázkamrákat?
A holokauszt-tagadás igen rossz, szándékosan csúsztató kifejezés, mert a holokausztot nem tagadja senki. Legalábbis épeszű és komoly ember nem. A média és a politikusok szándékosan tesznek úgy, mintha elmebetegek vagy ostoba gazemberek az egész tragédia teljes tagadására, a nácik rehabilitására törekednének. Pedig erről nincs szó.

A holokauszt-revizionisták – mert ez a helyes kifejezés – a holokausztról ápolt ismereteink felülvizsgálatát szorgalmazzák. Egyértelmű ugyanis, hogy jól körülhatárolható érdekkörök a népirtás történelmi tényeinek meghamisításával, az események aránytalan felnagyításával próbálnak óriási pénzügyi, erkölcsi és politikai hasznot leszakítani. Ezek a körök azt állítják, hogy mivel ők e történelmi tragédia túlélőit ésvagy azok leszármazottait tömörítik, kárpótlásra jogosultak, egyszersmind követelik Európa valamennyi nemzetétől, hogy sérelmeiket különlegesként, a történelem során egyedülállóként kezeljék, amelyet “nem szabad engedni megismétlődni”.

A holokauszt-revizionisták ezen érdekkörök évtizedek alatt elültetett hamisításait, hazugságait igyekeznek leleplezni, kapcsolataikat felfedni, csalásaikat ellehetetleníteni. Nem csak néhány milliárd dollárról van szó ugyanis, hanem egy globális kulturális jelenségről is, amely alapjaiban befolyásolja az európai-amerikai kultúrkör közbeszédét, társadalmi mozgásterét, mi több, vallási és etnikai hierarchiáját. Azáltal, hogy egy népirtást kiemeltek a történelem során – 1945 óta is – előfordult sok száz másik közül, és egyedi névvel, mondhatni, “termékvédjeggyel” látták el, feljogosították az áldozatok utódait – önmagukat – e sérelem nevében aránytalan társadalmi kompenzációk igénybe vételére.

Egy ilyen aránytalan kompenzáció maga Izrael állam létezése és politikája, illetve az Izraelnek nyújtott folyamatos amerikai pénzügyi és katonai támogatás.

3. De akkor most mit tagadnak a holokauszt-tagadók, avagy revizionisták?
A holokauszt-revizionisták elismerik, hogy a harmincas-negyvenes évek Németországában létezett faji megkülönböztetés, faji törvények, és az e törvényekben meghatározottakat valóban deportálták. Nem tagadják a koncentrációs táborok létezését, és azt sem, hogy e táborokban nagyon sokan vesztették életüket éhezés, kemény munka, betegségek, és gyakran kegyetlenkedések, gyilkosságok miatt. Ám ez semmiben sem különbözött más országok akkori gyakorlatától, ezért nem lehet a német táborokat másnak, különlegesebbnek tekinteni, mint szovjet, amerikai vagy brit megfelelőiket. A holokauszt-revizionisták állítják, hogy nem létezett központilag elrendelt és végrehajtott program a táborokba zártak elpusztítására, és ilyen programot nem is hajtottak végre.
Következésképp nem halhatott meg hatmillió ember, és a fentebb említett érdekköröknek nincs jogalapjuk különleges követeléseikre napjainkban.

4. Ilyet csak gazemberek vagy nagyon ostoba emberek állíthatnak! Aki a holokausztot tagadja, biztosan náci!
Politikusok és médiaemberek naponta szajkózzák ezeket a kijelentéseket a politikai korrektség kedvéért. Egyetlen közszereplő sem engedheti meg magának, hogy mást mondjon, mert a fent említett érdekkörök azonnal darabokra cincálnák, és búcsút inthetne a karrierjének. A politikai korrektség szent tehene ennél sokkalta kisebb tabutörést sem enged meg. A holokauszt-mítosz ugyanis messze túlmutat egyszerű tudományos kérdésnél, amit akadémikus vita keretében lehetne eldönteni.

Számos történelmi kérdés van ezen kívül is, amelyeket jelenkori politikai érdekek miatt nem ildomos ma feszegetni. Próbálja meg például az Európai Unió bármely politikusa felelősségre vonni Oroszországot a kommunista korszak károkozásaiért: másnap nincs földgáz Bukaresttől Londonig. Próbálja meg valaki Szlovákiában azt mondani, hogy az egész ország tulajdonképpen törvénytelenül jött létre, vagy Romániában mondjon hasonlót Erdélyről. Büntetőeljárás fog indulni ellene. Emeljen fel egy “Tibet” feliratú táblát Pekingben, vagy mondja ki a “cigánybűnözés” szót Magyarországon. Mindenhol ugyanaz lesz az eredmény: gazembernek, ostobának és nácinak fogják nevezni, aki “fel akarja dúlni a demokrácia békéjét”. Ilyen tabu a holokauszt kérdése is.

A holokauszt-revizionisták se nem gazemberek, se nem ostobák. Kérdéseket tesznek fel, amelyekre választ várnak. Ehelyett jelzőket kapnak, és felháborodott szemforgatókat, akik börtönért, büntetésért kiáltanak, mintha legalábbis ők ölték volna meg azt a hatmilliót. Európa számos országában valóban bűncselekmény a holokauszt-tagadás – egészen pontosan a holokauszt dogmaként állított “tényeinek” megkérdőjelezése, vagy az állítások puszta ellenőrzése. Aki felteszi a kérdést, hogyan gázosíthattak el Treblinkában 600 ezer embert egy dízelmotor füstjével, amikor az nem is mérgező, börtönbe kerül, mert megkérdőjelezte a “hiteles szemtanúk” beszámolóját.

A holokauszt-tagadást tiltó törvény álságos voltának egy példája az amerikai Fred Leuchter gázkamra-szakértő és a német Rudolf Germar vegyészmérnök, a Max Planck Intézet doktoranduszának esete. Leuchter az amerikai büntetésvégrehajtás vezető munkatársaként több gázkamrát tervezett börtönök számára, amelyekben több halálraítéltek kivégzését hajtották végre. (Ma már nem alkalmazzák ezt a módszert.) A kilencvenes évek elején Leuchter észrevételezte, hogy az állítólagos auschwitzi gázkamrák teljesen alkalmatlanok állítólagos céljukra. Majd elutazott Auschwitzba, és mintavétellel bebizonyította, hogy a kamrák falán nincsenek ciánlerakódások, ellentétben a ruhák tetvetlenítésére használt helyiségekével. Az Egyesült Államokban ugyan nincs holokauszttagadás-ellenes törvény, eredményei publikálása után mégis óriási hecckampány indult ellene. Egész Amerika minden médiuma, az összes megmondóember, véleményvezér és “tekintélyes intézetek” vezetőinek hada kezdte kórusban szidalmazni, rágalmazni, lejáratni, mint “antiszemitát” és “gyűlöletkeltőt”, aki “megbontja a társadalom egységét”, és természetesen “a nácikkal szimpatizál”, amiért egyáltalán eszébe jutott, hogy ilyesmit megvizsgáljon. Külön dokumentumfilmet forgattak róla, amelyet minden egyetemen bemutattak, bár többször újra kellett vágni, mert eleinte az egyetemisták kellemetlen kérdéseket tettek fel a vetítés után. Számos életveszélyes fenyegetést kapott, többször próbálták meggyilkolni. Házassága tönkrement, családja elhagyta. Ám vizsgálata eredményét hiába támadták meg többször is bíróság előtt, mindannyiszor megvédte azt. Végül a tudósok azzal utasították el kutatását, hogy kísérletét nem ellenőrzött körülmények között hajtotta végre.

Néhány évvel ezután azonban Rudolf Germar tudományos alapossággal megismételte Leuchter kísérletét, és ugyanarra az eredményre jutott. Az ő vizsgálatát semmilyen tudományos szempontból nem lehetett támadni. Ezért feljelentést tettek ellene a németországi holokauszt-tagadást tiltó törvény alapján, és a bíróság két és fél év letöltendő börtönbüntetést szabott ki rá! Képzeljük el, milyen nevetséges lenne, ha valakit azért állítanak bíróság elé, mert mondjuk a tatárjárás meg nem történtének bizonyítékait keresi. A bíróság elutasította Germar bizonyítási indítványát, hogy ismételjék meg kísérletét, azzal indokolva, hogy köztudomású dolgokat nem kell bizonyítani. A tudós menedékjogot kért az Egyesült Államokban a szólás és a tudományos kutatás szabadságának sérelmére hivatkozva, de nem kapta meg, kitoloncolták és átadták Németországnak.

Érdekesség a dologban, hogy a kutatást nem saját szakállára, hanem megbízásra végezte el, mint a Max Planck intézet munkatársa, rendes szolgáltatás keretében. A megrendelő egy holokauszt-revizionista írót védő ügyvéd volt. Germar elmondása szerint maga sem hitte volna, hogy vizsgálata ilyen eredményre jut.

Nos, így kell szemlélni, amikor politikusok vagy médiaemberek a holokauszt-revizionisták “tudatlanságáról” vagy “ostobaságáról” beszélnek. A legtöbb embernek nincsenek meg azok a mély történelmi ismeretei, amelyek lehetővé teszik, hogy eldöntsék, mi igaz és mi nem igaz a holokauszt történetéből (vagy bármely más történelmi eseményről, ha már itt tartunk). A csalások leleplezéséhez pontos dátumokat, időpontokat, tényeket kell ismerni és összerakni, nem elég csupán olyan felületes ismeretekkel rendelkezni, amit a Schindler listájából szerez meg az ember. Nem véletlen, hogy a holokauszt-revizionistákat mindenáron gazembernek és erkölcstelennek próbálják beállítani, hiszen elég néhány kérdés, hogy a mély ismeretekkel nem rendelkező, de már megfelelően trenírozott átlagember elgondolkodjon: tényleg, ez hogyan lehetséges?
(Csak egy ilyen kérdés: Mivel fűtötték Auschwitzban a krematóriumokat?)
A legtöbb revizionista egyáltalán nem náci, nem kívánja senki elpusztítását, és főleg nem a holokauszt valóra válását. Egy hazugságot szeretne elkergetni, ami jobban megmérgezi Európa jövőjét, mintha a holokauszt valóban megtörtént volna.

5. De ha nem halt meg hatmillió ember, akkor hová lettek? Köddé váltak?
A holokauszt-dogmatikusok legfőbb “cáfolata” ez a kérdés, amely csak látszólag logikus. Olyasminek a hollétét kérik számon, ami nem létezik. Nem hurcoltak el ugyanis hatmillió embert. Kétségkívül nagyon sokat elvittek, de nem hatmilliót. Már csak azért is, mert 1942-ben a németek megszállta összes területen 3,2 millió zsidót tartottak nyilván. A túlélők jelentős része a háború után nem tért haza, részben tartva a további atrocitásoktól, részben mert nem is igen volt hová. Ezek az emberek különféle segélyprogramok révén az Egyesült Államokba és a frissen megalakuló Izrael államba emigráltak, ahol nevet változtattak.
(Vajon honnan lett lakossága Izraelnek 1945 után? Az egzisztenciával rendelkező amerikai zsidók tódultak oda sivatagot felszántani, vagy valószínűbb, hogy a nincstelen, földönfutóvá lett európai holokauszt-túlélők?)

6. Ha tagadjuk a holokausztot, akkor megismétlődik!
Ez is egy ostoba médialózung, de az egyszerű emberek szeretik papagájként ismételgetni, amit a tévében hallottak. Ha az inkvizíciót tagadjuk, az is megismétlődik? Vagy ha a tatárjárást? Trianont? Tibet megszállását? A Tienanmen téri mészárlást? Na és ha nem tagadjuk, akkor soha többé nem lesz ilyen?

A médiamaszlag ismételgetésére, egy történelmi hazugság elterjesztésére egy példa. A rendszerváltás környékén Nemere István írt egy ostoba könyvet arról, hogy nem Jurij Gagarin volt az első szovjet űrhajós, de az igazi első kísérletet eltitkolták, mert baleset történt, és az űrhajós meghalt. Mind a mai napig tudni vélik egyesek, hogy ez “kiderült”, mert “volt róla szó a tévében is”. Ugyanígy lehet visszahallani a holdraszállás tagadásáról okoskodó “szakkönyvek” tartalmát is. Az átlagembernek ugyanis erről a témáról sincsenek mélyreható ismeretei, ezért másokra hagyatkozik. (Mellesleg Nemere Istvánt sosem akarták bíróság elé állítani űrrepülés-tagadásért.)

7. Milyen “bizonyos körök” állnak a háttérben? És mindenhol ott vannak, mi? Ez összeesküvés-elmélet!
Nem összeesküvésről van szó, hanem egy népről, amelynek tagjai igen erős, összetartó közösségtudattal büszkélkedhetnek. Ezek a zsidók. Más népek számára – különösen az egymás torkát elharapó magyaroknak – felfoghatatlan az a zsidó összetartás, szolidaritás, amit ők havrosznak neveznek. Nincs ebben semmiféle összeesküvés-elmélet, egyszerűen csak évszázadok óta törvényszerű, hogy a pozíciót, sikert elérő zsidók igyekeznek saját társaikat maguk mellé emelni minden országban. Ezért vannak hagyományos zsidó szakmák, mint például a média világa, a bankszektor vagy a politika. Magától értetődik, hogy a szintén a zsidóságra támaszkodó holokauszt-lobbi igen nagy átfedést mutat ezekkel a szakmákkal. Azonban a zsidók sem különlegesek, közönséges emberek ők is, így pontosan annyi az ostoba, a becstelen és a félművelt közöttük, mint más népek közt. A különbség, hogy ők a félművelteket és a becsteleneket is magukénak tekintik, és ha valakit maguk közül hazudni látnak, szemet hunynak felette, mert nyilván érdekből teszi. Kimondatlan szabály számukra, hogy a “mi kutyánk kölyke” elsőbbséget élvez. Ennyi a nagy összeesküvés.

8. Aha, szóval zsidógyűlöletről szól az egész!
Ha csak ennyit értettél meg ebből a kiskátéból, akkor nem volt értelme elolvasnod. Azt a dogmát böfögöd vissza, amit életed során először beléd neveltek, és nem vagy hajlandó megvizsgálni. a tartalmát Nem baj, ettől még remek átlagember válik belőled, de kérjük, a továbbiakban ne menj el szavazni, és a véleményedet is tartsd meg magadnak, mert értéktelen. Azonban ha képes vagy felülemelkedni homályosan megmaradt általános iskolai tanulmányaidon, és képes vagy valóban pártatlanul megvizsgálni ismereteidet – megengedve akár azt is, hogy ismereteid tévesek vagy
hiányosak – akkor van reményed arra, hogy a tények mérlegelésével, hangzatos doktori címektől nem megszédülve, az érvelőnek nem személyét, hanem állításait vizsgálva végkövetkeztetésre juss a holokauszt történetének kérdéseiről.

Forrás: antidogma.hu

Lipusz Zsolt: Őszent Holokausztsága és a realitás világa

Posted in Cikkek by admin on május 5, 2009

Napjaink hazai közéletében mind gyakrabban hallhatunk az ún. holokauszttagadás problémájáról, a jelenleg regnáló koalíció számára ez tűnik a legfontosabb kérdésnek a hazánk előtt tornyosuló temérdek probléma tengerében. (Melyeket persze működésükkel maguk idéztek elő.)

Tény, hogy tudományosan egyáltalán nem bizonyítható az ún. holokauszt, nevezetesen az, hogy Európa első jóléti államában, a Harmadik Birodalomban valamiféle központi terv vagy elgondolás létezett volna az európai zsidóság kiirtására, s ennek céljából ún. megsemmisítő táborokba (pl. Auschwitz-Birkenau) zsúfoltak össze, majd gázkamrákban semmisítettek meg zsidókat. Azon túl, hogy a helyszínen végzett vizsgálatok (Leuchter-jelentés, Germar Rudolf kutatásai) egyértelműen megállapítják, hogy az auschwitzi táborkomplexum egyik egységében sem semmisítettek meg embereket Ciklon-B-vel, a szövetséges légierő pilótái által 1944 nyarán készített több mint harminc felvétel – melyeket a CIA 1979-ben feloldott a titkosítás alól – is ezt támasztják alá, továbbá semmiféle nyoma nincsen a Harmadik Birodalom hivatali apparátusának működésében, hogy efféle szándék egyáltalán megfogalmazódott volna a nemzetiszocialista párt, az NSDAP, az SS, vagy a birodalom vezetőinek fejében.

A holokauszt-teóriának a racionalitás elemi szabályai is ellentmondanak. Hitler legfőbb törekvése 1943-44 folyamán a rákényszerített háború megnyerése volt, mindent ennek a célnak rendelt alá, így teljességgel értelmetlen cselekedet lett volna részéről 6 millió ember elpusztítása, tekintettel arra, hogy ezáltal megsemmisített volna egy a rendelkezésére álló gigantikus rabszolga-munkaerőt, amely óriási volumenű hadianyagot, harci eszközt és energiaforrást állíthatott elő a számára, miközben a Reich hadra fogható férfi lakossága a frontokon harcolt.

Amennyiben emberek ipari méretekben folyó, szervezett megsemmisítése, a „világtörténelem legkegyetlenebb, példa nélküli tömeggyilkossága” zajlott volna Auschwitzban, Sobiborban, Treblinkában, Majdanekben, Belzecben és másutt, az amerikai zsidó lobbi, melynek emblematikus alakja maga Roosevelt elnök volt, nyilvánvalóan kikényszerítette volna az ott lévő gázkamrák és krematóriumok, valamint a táborokba vezető vasútvonalak lebombázását, hogy ily módon akadályozza meg, vagy legalábbis lassítsa az emberirtás folyamatának szörnyűségét.

Feltételezve azonban, hogy a Führer olyan megmagyarázhatatlan, irracionális gyűlöletet táplált a zsidóság iránt, hogy a háború elveszítésének kockázatát is vállalta, pusztán azért, hogy legfőbb célját, a zsidóság likvidálását végrehajthassa, továbbra is számos probléma vetődik fel a holokauszt-elmélet vonatkozásában. A soá-dogma szerint a németek elképesztő dilettantizmussal hajtották végre a genocídiumot, amely mindennek nevezhető, csak nagyiparinak nem, sokkal inkább céhes, kisipari jellegűnek. Hiszen a hivatalos verzió szerint úgy zajlott le a kiszemelt áldozatok megsemmisítése, hogy miután összezsúfolták az embereket a gázkamrában, az SS-állomány egy tagja a tetőn lévő beöntőnyíláson keresztül Ciklon-B granulátumot juttatott a belső térbe, ahol a gázfejlődés következtében az emberek elpusztultak.

Vajon miért dolgoztak volna a németek efféle kisipari módszerrel, amikor a birodalomnak hatalmas harci gáz-tartalékai voltak? Miért is használták volna a problematikus és rendkívül veszélyes Ciklon-B-t, amely órák múltán is fejleszti még a hidrogén-cianid gázt, amikor a jóval praktikusabb, könnyebben kezelhető és veszélytelenebb (ti. a gyilkosságot végrehajtó szempontjából) széndioxidot is alkalmazhatták volna? Egyáltalán: egy zárt helyiségben összezsúfolódott embercsoport esetében miért alkalmaztak volna gázt, amikor fél órán belül az oxigén elfogyásával úgyis megfulladt volna mindenki? Tehát a hivatalos holodogma kiagyalói a Ciklon-B-t nyugodtan kihagyhatták volna vallásuk relikvia-gyűjteményéből, hiszen elegendő lett volna pusztán egy hatalmas betonhodály, egy jól megvasalt ajtó és egy hatalmas lakat ahhoz, hogy a „holokauszt” az ismert módon bekövetkezzék.

A megsemmisítés-történet ezen túl életszerűtlen azért is, mert Izrael egész eddigi története alapján, különösen a múlt év végi gázai népirtás figyelembe vételével, aligha feltételezhető, hogy amikor a lágerekben már mindenki tudta, miért sorakoztatják fel az Isten tudja, hányadik transzportot a virtuális gázkamrák előtt, az emberek engedelmes birkaként hagyták volna magukat vágóhídra hajtani, és soha, sehol, egyetlen táborban sem kíséreltek volna meg szervezett ellenállást, nem kísérelték volna meg az SS tábort őrző egységeinek lefegyverzését, hiszen egyfelől nekik már úgysem volt veszítenivalójuk, másfelől ez esetben legalább egy utolsó túlélési esélyt biztosítottak volna a foglyok a maguk számára, s a rosszabbik esetben is legalább ellenállást tanúsítva, harcban esnek el. Ilyen formán a holokauszt-vallás főpapjai mélységesen lenézik még a saját népüket is, engedelmes nyáj-gyülekezetnek tartva azt. (No persze a gójok permanens bűntudatának örökös ébrentartásához, egy modern vallás megteremtéséhez és a végtelenített kárpótlás fizetéséhez ezt az áldozatot meg kellett hozni.)

Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy amennyiben Hitlernek, illetve a náci Németország vezetőinek az európai zsidóság kollektív kiirtása lett volna a céljuk – aminthogy nem volt az -, ezt a szörnyű tervet sokkal praktikusabb módon is megvalósíthatták volna annál az elkövetési módnál, mint amelyet a soá-vallás főpapjai kanonizáltak. Nevezetesen elegendő lett volna dugig tömni minden egyes tábort, amelyeket ráadásul egy kissé keletebbre, az ukrán-orosz pusztákon hoztak volna létre, majd egy szigorúan titkos konspiráció keretében, központi utasításra, megadott időben egyszerre feldübörögtek volna a Luftwaffe bombázóinak motorjai, s a megadott célpontokat gyújtóbombáikkal, egyéb harci- és robbanóeszközeik bevetésével porig égették volna. Nos, ez valóban „teljesen elégő áldozat”, azaz holokauszt lett volna. Ez a fajta „Endlösung”, azon túl, hogy praktikusabb, sokkal egyszerűbb, kevesebb szervezési feladatot, energiát, pénzt és időt igénylő végrehajtási mód lett volna.

Az egész holokauszt-történet egyébként sem szól másról, mint arról, hogy még a benne hívők is folyamatosan lefelé korrigálják az áldozatok létszámát, valamint szűkítik azt a földrajzi régiót ( „halálteret”), amelyben feltételezésük szerint a genocídium végbement, ily módon például az 1960-as évek óta a birodalom területén nem szokás „haláltáborokról”, csupán „sima” koncentrációs táborokról említést tenni, az auschwitzi 4 milliós áldozati létszám pedig 1990-ben hirtelen 1,1 millióra zsugorodott. Némi iróniával kijelenthető, hogy 2035-ben az újabb táblacsere alkalmával már „csupán” negyedmilliónyi áldozat lesz, ami azért szép teljesítmény lenne a kezdő 4 millióhoz képest.

A nagy európai polgárháború második szakaszában (1939-1945) infernális szenvedésáradat zúdult az európai népekre, de pokoli gyötrelmeket éltek át a Távol-Keleten Kína és Japán lakói is, teljességgel felesleges tehát egyfajta horror sci-fiként olyan rémségeket kiagyalni és hollywoodi stílusban a fél világra kényszeríteni, amelyek a valóságban soha nem történtek meg. (Jellemző, hogy a „lámpaernyő”, az „emberi zsírból készült szappan” és hasonló baromságok elméletét már a holokauszt „tudósai” sem hirdetik). A megsemmisítés-teória és annak szimbóluma, Auschwitz vonatkozásában elmondható, hogy itt két lehetőség közül választhatunk: vagy egyfajta kontinentális Bermuda-háromszög (éppen három egységből állott ez a komplexum, a központi táboron kívül Auschwitz-II, vagyis Birkenau, illetve Auschwitz-III, azaz Monowitz) létezett, a térségben 1942 és 1945 között, ahol nem hatottak a bolygónk minden más részén érvényes fizikai törvények, vagy pedig a „szemtanúk” és a hololegendárium kutatói egyszerűen hazudnak.

Hiába erőlködnek tehát a parlamenti széksorok között gusztustalan módon politikai másodperc-emberkék meg közéleti vasorrú bábák, s akarják az ún. holokauszttagadást a Btk.-ba beemelni (ilyen alapon az ufó-tagadást is bevehetnék!), egy történelmi tényhez semmi köze nincsen a büntetőjognak, illetve amennyiben egy dekadens korban mégis lehet, az pusztán azt jelzi, hogy egy orbitális hazugságot próbálnak az emberekkel történeti igazságként elhitetni, amelyről záros határidőn belül úgyis lehull a lepel, s mindenki meggyőződhet róla, mit lepleztek korábban a rendszer hazug, aljas politikusai és főideológusai.

A magunk részéről tiszta lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy amennyiben bárki hiteles, megcáfolhatatlan, autentikus bizonyítékokkal és vizsgálati anyaggal áll elő, azt bizonyítván, hogy a holokauszt a zsidó történészek által hirdetett módon és formában bekövetkezett, azonnal bocsánatot fogunk kérni az érintettektől, s visszavonjuk „holokauszttagadó” téziseinket. Addig azonban a legszebb európai tradíciók nyomában engedtessék meg nekünk a szabad, inkvizíciós kötelmektől vagy öncenzúrától mentes kritikai gondolkozás szabadsága!

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Perge Ottó: Holoképtelenségek, avagy az ördög a részletekben rejlik

Posted in Cikkek by admin on május 3, 2009
Az I. és a II. sz. krematórium (Birkenau)

LEÍRÁS

Az I. és a II. számú krematórium körülbelül 104 m hosszú és 52 m széles volt.
AZ ALAGSOR

Az áldozatok lépcsőkön jutottak az alagsorba, ahol két fő helyiség volt: a vetkőző, amelyet időnként hullaraktárnak is használtak, és a gázkamra. Az öregeket, betegeket és félholtakat, valamint a holttesteket betoncsúszdán juttatták le az alagsorba. A gázkamra (mintegy 225 m²) nagy közös fürdőhöz hasonlított, de a mennyezeten elhelyezett zuhanyozó berendezéseiből sohasem folyt víz. A mennyezeten át Ciklon B-kristályokat szórtak be. A gázkamrába 2000 ember is befért egyszerre, s haláltusájuk 20, legfeljebb 30 percig, néha azonban több óráig is tartott. Az alagsorban volt továbbá az aranyolvasztó helyiség, ahol a holttestek szájából kitördelt aranyfogakat olvasztották be, valamint egy kisebb hullakamra és az iroda.

A FÖLDSZINT

Elgázosítás után az áldozatok holttesteit felvonókkal szállították a földszinten lévő hamvasztóba, ahol 15 háromrészes kemence működött, s mindegyikben legalább 3 holttestet égettek el 20 perc alatt. A hamvasztó mellett a gépház és a tüzelőraktár, továbbá néhány kisegítő helyiség volt. Ezeken kívül a földszinten volt a kivégzőhelyiség és a boncterem.

Forrás: Kraus – Kulka (1958), [6.] t.
Az I. és a II. sz. krematórium (Birkenau)

Íme tehát, magyar testvéreim, jól véssétek eszetekbe a fenti sorokat, és tanulmányozzátok a fenti tervrajzot. Kellő áhítattal tegyétek, mert a holohitvallás dogmatikájának egy részletét olvashatjátok, amely kiemelten fontos, mivelhogy a gázkamrákról szól.

De ne legyünk restek, gondolkodjunk. Elvégre a kételkedés, a kritikus gondolkodás állítólag az európai civilizáció egyik megbecsült öröksége. /Habár újabban erről kevesebb szó esik, vélhetően éppen azért, nehogy eszünkbe jusson a holomítoszt megkérdőjelezni./

Vizsgáljuk meg először is a fenti tervrajzot, amelyről azt állítják a hivatalos holotörténészek, hogy az auschwitz-birkenaui I. és II.számú krematóriumot és a hozzá kapcsolódó gázkamrát ábrázolja (más helyiségekkel együtt). /Már itt bajban vagyunk, hiszen a Krema I-nek nevezett építmény Auschwitzban volt, a Krema II. pedig Birkenauban, és a kettő egyáltalán nem azonos, de ettől a ténytől most tekintsünk el. Van itt sok más képtelenség amúgy is./

A szöveg szerint a foglyokat az alagsorba vitték, ahová lépcsők vezettek. A betegeket, öregeket csúszdán juttatták le, ami némiképp meglepő, ugyanis a legtöbb állítólagos szemtanú, illetve holotörténész nem tesz említést semmiféle csúszdáról. Az alagsorban először egy vetkőző helyiségbe mennek. Miután ott levetik a ruháikat, keresztülvonulnak az előtéren, ahol a felvonó is van, majd belépnek a gázkamrába, ami a szöveg leírása szerint is zuhanyzónak van álcázva. Nem túl okos építészeti megoldás: sokkal célszerűbb lett volna, ha a vetkőző helyiségből egyenesen a gázkamrába jutnak. Hiszen a kétezer fogolynak két szűk ajtón is keresztül kell mennie, míg a végzetük felé hajtják őket, közben ismét látják a felvonót, és talán elgondolkoznak, vajon mi célt is szolgál, vajon mi lehet a felsőbb szinten? /Képtelenség persze, hogy senki ne tudná, égetőkemencék vannak ott, de ha ezzel tisztában vannak, nem gondolhatják, hogy fürödni jöttek./ Mint olvassuk, az alagsorban még egy hullakamra meg egy aranyolvasztó helyiség is volt, ami azért ismét csak felkelthette volna a kétezer szerencsétlen ember gyanúját.

Kérdés az is persze, vajon mennyi ideig tartott, amíg mindnyájan levetkőztek, majd a szűk ajtókon keresztül átmentek a zuhanyozónak álcázott gázkamrába? Ez hosszú, órákig tartó folyamat lehetett, és ha esetleg pánik tört ki, mert valaki gyanút fogott, akkor mi történt? Na de tegyük föl, semmi rosszra nem gondolnak, és a kétezer ember szép sorban átvonul a “zuhanyozóba”. “A mennyezeten át Ciklon-B kristályokat szórtak be” – olvassuk a szövegben. Ez eléggé érdekes, mert a helyiség az alagsorban van, de elvileg lehetséges, habár jó lenne tudni, hol volt a nyílás, és azt miképpen zárták le olyan biztonsággal, hogy a halálos gáz ne tudjon keresztülhatolni rajta?

“A gázkamra mérete 225 négyzetméter”, ahol is “2000 embert gázosítottak el.” Ez annyit jelent, hogy 8-9 ember jut egyetlen négyzetméterre! Lehetséges ez? Elfér 1 négyzetméteren 8 vagy 9 ember? Teljes képtelenség. Egyébként pedig ha egy 225 négyzetméteres kamrában 2000 embert összezsúfolnak, teljesen fölösleges bajlódni az őrökre és mindenki másra roppant veszélyes Ciklon-B-vel, ugyanis a szerencsétlenek rövidesen egész egyszerűen megfulladnak. “A haláltusájuk 20-30 percig, esetenként több óráig tartott”, ami lehetetlen, mert a levegő nem hogy órákig, de 20-30 percig sem elegendő ennyi ember számára egy ekkora helyiségben!

Furcsa az is, hogy a bezárt foglyok nem estek pánikba a túlzsúfolt kamrában, és a nem próbáltak meg kitörni az egyszerű, fából készült ajtókon keresztül. Ha ugyanis mondjuk gázbiztos vasajtók lettek volna, akkor miképpen lehetett volna elhitetni szegény foglyokkal, hogy a “zuhanyzóba” mennek? Amennyiben a kamrába történő belépésük előtt fognak gyanút, akkor még a vetkőzőben, vagy az előtérben kitör a pánik, és az egész “elgázosítási eljárás” sikertelen lesz. Arról nem beszélve, hogy kétezer tiltakozó, pánikba esett ember kordában tartásához sok száz fegyveres őr kell! /De azok hol fértek el itt az alagsorban?/

A leírás szerint miután “eltelt 20-30 perc” vagy “több óra”, és mindenki meghalt, bement az úgynevezett Sonderkommando. /Mivel furcsa módon az ajtók befelé nyílnak, és bent leírhatatlan a zsúfoltság, nem lehetett egyszerű bemenni a terembe, hiszen hatalmas hullahegynek kellett lennie az ajtók előtt, amelyeket így legfeljebb betörni lehetett volna, de még azt is nehezen./ A fenti szövegben nem lehet olvasni arról, hogy számos “megbízható szemtanú” állítása szerint az egység tagjai ettek és dohányoztak, miközben a hullákat cipelték kifelé. /Rudolf Höss táborparancsnok és mások vallomásai alapján/ Ami persze képtelenség, hiszen ha gázálarc nélkül lépnek a helyiségbe, ők is meghalnak a Ciklon-B-től, ha pedig gázálarc van rajtuk, sem dohányozni, sem enni nem tudnak. /Rudolph Höss, az auschwitzi tábor egykori parancsnokának tanúvallomása a holotörténészek egyik legfontosabb forrása. Márpedig éppen ő állította többekkel együtt, hogy a Sonderkommando tagjai ettek és dohányoztak, miközben vonszolták kifelé a hullákat / Megjegyzem itt, hogy a gázálarc sem menthette volna meg őket, mert a Ciklon-B a bőrön át is mérgező.

Az is kérdés, miképpen tudott bárki is mozogni a 225 négyzetméteres kamrában, ahol a 2000 hulla egymás hegyén-hátán feküdt? De még mielőtt kivonszolták volna őket, egy, de inkább több fogorvosnak is be kellett mennie, ugyanis meg kellett vizsgálnia mind a kétezer meghalt ember száját /a gyerekekét, fiatalokét talán nem/, hogy vannak-e aranyfogaik, majd hozzá kellett látnia /látniuk/ a fogak kihúzásához. /Igaz, megtehették ezt a Sonderkommando tagjai is./ Mennyi ideig tart egy ilyen művelet, lehetséges-e órákon át fogakat húzni gázálarcban, és vajon ha valaki hosszú időn keresztül dolgozik egy olyan kamrában, ahol kétezer embert öltek meg Ciklon-B-vel, akkor nem mérgeződik meg saját maga is? És amíg az orvos, vagy bárki dolgozik a fogakkal, az ajtók nyitva vagy csukva vannak? Mert a hidrogéncianid roppant veszélyes vegyület, könnyen kiáramlik az épület más szobáiba, például a közeli “aranyolvasztóba”, no meg az “irodába”. Igen, a szent szöveg állítása szerint az alagsorban, egészen közel a gázkamrához, még egy iroda is van. Elképzelem, amint ott íróasztalok mellett fegyelmezett német hivatalnokok vagy katonák dolgoznak, miközben kétezer ember a szomszédos helyiségben épp haláltusáját vívja, ordít, és esetleg megpróbál kitörni. Vagy meg sem kíséreltek kitörni? Nem lett volna jobb legalább megpróbálni, hiszen még ha agyonlövik őket, akkor is sokkal jobban járnak, mint ha bevárják, hogy megfulladjanak vagy megmérgeződjenek a kamrában.

Ezen kívül pedig miképpen lehetséges, hogy az “iroda” dolgozói nem féltek a Ciklon-B-től, amely a faajtókon keresztül is kiáramolhatott, főleg akkor, amikor a Sonderkommandó tagjai elkezdték a kétezer tetemet kivonszolni a kamrából? Mennyi ideig tarthatott, amíg ezt a sok hullát kivitték az egyetlen, szűk ajtón keresztül? Mi történt addig a hidrogéncianiddal? Szép engedelmesen benn maradt a kamrában? /A szemtanúk állításai szerint a kommandó tagjai 5, mások szerint 10 vagy 20 perccel azután léptek be a kamrába, hogy bent mindenki meghalt. Megjegyzem, egy-másfél óráig is eltart, míg a hidrogéncianid felszabadul a granulátumból, de ezután még a kiáramlott gáz hosszú órákon keresztül életveszélyesen mérgező./

Tegyük fel, hogy a fogorvos/ok/ vagy a kommandó tagjai szépen végeztek a munkájukkal, egy halomba gyűjtötték az aranyfogakat a hullahegy tetején, majd az “aranyolvasztóba” vitték a zsákmányt. Ekkor még jönni kellett egy vagy több fodrásznak, vagy bárki másnak, hiszen szinte mindegyik “szemtanú” állítja, hogy a meggyilkolt emberek haját levágták. /És pl. tengeralattjárók motorjaiban tömítéshez használták fel, olvashatjuk nem egy helyen./ Vajon mennyi ideig tarthatott, amíg mindenkinek /vagy csak a nőknek?/ levágták a haját? Megjegyzem, lassan már egy fél nap is eltelt, mióta a “szállítmány” megérkezett: 2000 ember bevonul a vetkőző helyiségbe, leveszi a ruháit, átvonulnak az előtéren át a gázkamrába a szűk ajtókon át, egyesével, beszórják a Ciklon-B-t, “20-30 perc, vagy több óra is eltelik”, míg mindenki meghal, kihúzzák az aranyfogakat, majd levágják az áldozatok haját /amely egyébként tele van Ciklon-B szemcsékkel, tehát halálos veszedelem a hajhoz még csak hozzányúlni is, igaz, a fodrászok is gázálarcban dolgoznak, különben néhány percen belül meghalnának, bár kérdés, lehet-e egyáltalán gázálarcban órákon át hajat vagdosni /.

Még ha villámgyorsan ténykedik is mindenki, 10-12 óra biztosan eltelt a foglyok megérkezése óta, holott a “visszaemlékezők” állítása szerint “óránként” vagy “két-, illetve négyóránként” érkeztek az újabb és újabb halálraítélt “csoportok” a gázkamrához. De hiába toporog a vetkőző előtt a következő kétezres “transzport”, hiszen az áldozatok ott fekszenek még a kamrában. Egyenként ki kell őket cipelni /közben az ajtó nyitva, a hidrogéncianid áramlik ki, és terjed szét az épületben, sőt, a szabadba is kijut, ahol a többi fogoly áll, no meg az SS-őrök/ . De nem elég a kétezer megölt embert kivinni a kamrából, a felvonóval fel is kell szállítani őket az alagsorról a földszintre. Vajon mennyi ideig tarthatott, míg minden egyes halott embert elszállítottak a hamvasztóhoz?

Más leírásokból tudjuk, hogy a birkenaui úgynevezett Krema II-ben a felvonó 2,1 méter hosszú, illetve 1,35 méter széles volt. Tegyük fel, hogy képesek voltak mondjuk 10 holttestet bezsúfolni erre a kis helyre. Ebben az esetben a 2000 halott elviteléhez 200 ki- és berakodásra lett volna szükség, miközben a felvonó megállás nélkül üzemben kellett, hogy legyen. Ha mondjuk 5 perc alatt képesek berakodni tíz hullát, felmenni a lifttel, majd kirakodni, akkor /200 szorozva 5-tel/ 1000 perc, azaz 16 óra alatt vitték volna fel mind a 2000 hullát az alagsorból a földszinten elhelyezkedő égetőkamrába. Miután már legkevesebb 10-12 óra eltelt a foglyok megérkezése óta! Vagyis 2000 ember “elgázosítása” – az “előkészületek” és a holtestek elszállítása -, legalábbis ebben az épületben bizonyosan eltartott 24 óráig, ha nem sokkal tovább! Csakhogy a gázkamrákhoz óránként, két-, vagy négyóránként érkeztek az újabb és újabb áldozatok a “szemtanúk” beszámolói szerint. /Az egyik leggyakrabban idézett, és abszolút megbízhatónak ítélt Filip Müller szerint négyóránként érkeztek az áldozatok a gázkamrákhoz./

A képtelen állításoknak még nincsen vége. Ugyanis a fenti szövegben az áll, hogy a “15, háromrészes kemence mindegyikében három halottat égettek el 20 perc alatt”. /Nos, a valóságban a Krema II-ben 5 kemence volt 3-3 égetőkamrával, a Krema I-ben pedig 6 égetőkamra volt, de most tekintsünk el ettől is, és számoljunk a hibásan megadott 15, 3-3 égetőkamrás kemencével./ Nagyon sokan elmondták, leírták már, de kérdezzenek meg egy “szakértőt”: egy ember elhamvasztásához legkevesebb egy óra szükséges! De ha mégis igaz ez a húsz perc /mint egyes “szemtanúk állítják, elsősorban is Höss, illetve Rudolf Vrba/, akkor ennyi idő alatt 135 embert égethettek el /nagy kérdés persze, lehetséges-e egyáltalán egyetlen égetőkamrába három holttestet bepréselni/, ami annyit jelent, hogy közel öt óra kellett volna a hamvasztáshoz. Ez lehetetlen, mert ismétlem, 20 perc alatt nem porlik szét az emberi test, ha pedig egy órát számolunk, akkor legalább 15 órába telik, míg mind a 2000 embert elhamvasztják, feltéve, ha valóban belefér egy kemencébe három hulla, de mivel a valóságban nem 15, háromrészes kemencéje volt a Krema II-nek, hanem csak 5, ezt a számot legalább hárommal kell megszorozni, tehát inkább 45 óra, amíg mindenkit elhamvasztanak!

Igaz, az eljárást már megkezdhették akkor, amikor még a felvonón cipelték föl a holttesteket. Ugyanakkor viszont a kemencéket nem lehetséges folyamatosan üzemben tartani: a kemencék tűzálló tégláinak élettartama általában 2000, legfeljebb 3000 hamvasztás volt. És nem lehet 24 órán keresztül működésben tartani a hamvasztókat, időnként / néhány órás időközönként/ le kell állni, hagyni kell kihűlni, sőt, ki is kell tisztítani az égetőkamrákat. Mindezt figyelembe véve a kétezer ember elhamvasztása több napig is eltarthatott! /Egyébként maga Rudolf Vrba “szemtanú” szerint háromezer embert is bezsúfoltak a kamrába./ De hogyan érkezett akkor “négy óra elteltével” a következő “emberi szállítmány” a gázkamrába?

Lehet persze azzal érvelni, hogy a megölt emberek hulláinak egy részét – éppen az égetőkemencék korlátozott kapacitása miatt – a szabadban hamvasztották el, az úgynevezett “égetőgödrökben”. Meglehetősen bonyodalmas művelet, és ha több rétegben helyezik el a halottakat /mint a “visszaemlékezők állítják/, a legalul illetve a középen elhelyezkedő hullákat az oxigénhiány miatt nem lehetett volna elégetni. De amikor a gázkamrából a megölt emberek egy részét kicipelték, akkor vajon az nem tűnt fel senkinek sem? Hogyan lehetett annyi hulla elvonszolása után elhitetni a fenti tervrajzon látható építményről, hogy oda csak “zuhanyozni” viszik a foglyokat? Ezen kívül pedig a revizionista történészek állítása szerint Auschwitz-Birkenauban a talajvízszint olyan magas volt, hogy holttestek elégetése “égetőgödrökben” lehetetlenség volt.

Ez a történet így, ahogy előadják, teljes képtelenség. Sehogy sem áll össze ez a gázkamra-sztori, pontosabban fogalmazva: a foglyok megölésére szolgáló állítólagos építmények leírása, valamint a “szemtanúk” vallomásai és visszaemlékezései egyáltalán nincsenek összhangban. Egy ilyen épületben, mint amely a fenti tervrajzon szerepel, így, ahogy a “szemtanúk” elbeszélik, nem lehetett az “elgázosítást” végrehajtani.

A történet jelenlegi formájában oly mértékben abszurd, hogy könnyű belátni: hazugság az egész. Célszerű lenne gyorsan újraírni az egész holosztorit, valahogy hihetőbbre kellene formálni, de a legjobb az lenne persze, ha az igazságot mondanák el végre. És senkit nem fenyegetnének azzal, hogy börtönbe csukják, ha kételkedik, kérdéseket tesz föl, használja az agyát, és gondolkodni merészel.


Perge Ottó – Kuruc.Info

Könyvajánló

Posted in Cikkek by admin on május 3, 2009

Gondoltam összeírom – a teljesség igénye nélkül – azokat a könyveket, amelyek igen jó képet adnak a holo-dogma igaz mivoltjáról.

  • A tiltott igazság (Szerző: Anonymus , Kiadó: Gede Testvérek)
  • A hatmilliós zsidó mítosz nyomában (Szerző: Richard E. Harwood , Kiadó: Gede Testvérek)
  • Nürnberg – Az utolsó csata (Szerző: David Irving)
  • Odüsszeusz hazugsága (Szerző:Paul Rassinier)

Sajnos magyar nyelven, nyomtatásban igen kevés jelenik meg. Ezt a négy könyvet viszont mindenkinek ajánlom, aki tájékozatlan a témában.

Tagged with: ,

Holokauszt-kutatás a KSH adatai alapján

Posted in Cikkek by admin on május 2, 2009

Hány áldozata volt a holokausztnak Magyarországon? Bizonyos szervezetek és “történészek” menten rávágják: hatszázezer! Igaz, Raoul Hilberg a holokauszt-kutatás alapművének számító, Az európai zsidóság megsemmisítése című könyvében háromszázezer magyarországi holokauszt-áldozatról ír. Negyven évig dolgozott a könyvén, hát biztos tudja, miről beszél.

Ám mind a hatszázezret szajkózó szervezetek, mind pedig Raoul Hilberg megspórolhatott volna egy csomó kutatómunkát, ha felveszik a telefont, felhívják a Központi Statisztikai Hivatal központi számát, és megkérdezik az ügyfélszolgálatot, mennyi volt Magyarország lakossága 1941-ben, illetve 1949-ben. Ezekben az években volt ugyanis népszámlálás. Az alábbi adatokat bárkinek megmondják.

1941-ben Magyarország lakossága 9 316 074 fő volt. (Ebben nincsenek benne a visszacsatolt területek.) 1949-ben pedig 9 204 799 fő. A különbség nem 600 ezer, nem is 300 ezer, hanem 111 275 fő. Ennyit fogyott Magyarország lakossága e nyolc év alatt. Ebben benne van a világtörténelem legpusztítóbb háborúja, a frontveszteségek, a természetes halálozások, a budapesti ostrom, és persze a születések is. No meg az a bizonyos holokauszt.

Vajon született-e 1941 és 1949 között elég csecsemő ahhoz, hogy a háborús veszteségeken túl még 600 ezer elpusztított zsidót is kompenzáljon? Természetesen nem.

Az élveszületések száma:
1941: 177,047
1949: 190,398

Ugyanezekben az években a halálozások száma:
1941: 123,349
1949: 105,718

A köztes évekről nincs adat, de tételezzük fel, hogy a lakosság hancúrozási kedve a legnagyobb bombázások idején is töretlen volt, és a születések száma mindvégig 40%-kal meghaladta a halálozások számát, mint a fenti években. (1941-ben 30%-kal, 1949-ben pedig 45%-kal volt több születés, mint halálozás, kerekítve.)

Ahhoz, hogy 600 ezer főnyi holokauszt-veszteség ne látsszon meg a háború utáni statisztikákban, 9 év alatt legalább ennyivel több csecsemőnek kellett születnie. Azaz évente kb. 66 ezerrel több a normálisnál. Ez azt jelentené, hogy a háborús nélkülözés éveiben a lakosság elkeseredett kefélésbe kezdett, és a háború utáni baby boom-ot is meghaladva kb. 80%-os népszaporulatot produkált kilenc éven keresztül, de közben nem is halt meg senki más, csak az a 600 ezer holokauszt-áldozat. E számok alapján ki lehet jelenteni: 600 ezer holokauszt-áldozat biztosan nem volt.

Néhány héttel ezelőtt a Bombagyár Rádióban is szó volt arról, hogy újabb sokmilliárdos kárpótlást fizetnek a magyarországi holokauszt-túlélőknek. De mennyien lehetnek? Erről nem szól KSH-információ, de arról igen, hányan élnek ma Magyarországon, akik 2009 január 1-jén betöltötték a 63. életévüket, vagyis 1945-ben vagy azelőtt születtek. Ez 1 753 300 fő. (Ez előzetes adat, a pontos értéket júniusban tudják megmondani. Nagyjából egy-kétezret tévedhetnek.) Tehát ennyi ember él ma Magyarországon, aki potenciálisan érintett lehetett a holokausztban. Közülük azonban ne vegyük figyelembe azokat, akik még nem voltak 15 évesek a “vészkorszak” idején, hiszen a munkaképtelen gyerekeket a mese szerint azonnal elgázosították, illetve a táborbeli mostoha körülményeket sem élték volna túl. Vagyis
azokat keressük, akik 1930-ban, vagy azelőtt születtek, és ma is életben vannak, tehát 2009 január 1-ig betöltötték 78. évüket. Ez 511,5 ezer fő.

A 600 ezer állítólag elhurcolt zsidó Magyarország 1941-es lakosságának 6,44%-a – mondjuk, hogy 6,5%, mert 1944-re megszaporodott a lakosság. Feltételezhetjük, hogy a fenti 511,5 ezer fő közt is ugyanilyen arányban vannak holokauszt-túlélők. Ezek szerint mintegy 33 ezer holokauszt-túlélő élhet ma az országban, és ez nagyjából stimmel is a kárpótlási programok kedvezményezettjeinek számával…

Csakhogy nem lehetnek ennyien, hiszen a mese szerint nem élték túl hatszázezren! Ne feledjük, hogy a magyar zsidók 1944-ben érkeztek a “haláltáborokba”, amelyek immár tökéletes halálgyárakként működtek, és rajtuk próbálták ki először a tömeges megsemmisítés módszereit. Csak azok élték túl, akiket munkára fogtak, és túlélték a “halálmeneteket” is, vagy épp itt felejtették őket a budapesti gettóban a totális megsemmisítés közepette. Nem lehetnek tehát 33 ezren, ennek talán a tizede lehetséges. Mégis több tízezer túlélő jelentkezik rendszeresen a hatalmas kárpótlásokért. Tessék elolvasni, hogy csak a Claims Conference weboldalán hány kifizetés szerepel.

Forrás: Ellenkultura.info

A nagy kérdés: mégis mi a holokamu-dogma hivatalos változata?

Posted in Cikkek by admin on május 2, 2009

Vegyük például az alábbi, a tájékozatlan, agymosott tömegeknek címzett kijelentést: “A németek a második világháború alatt hatmillió zsidót gázosítottak el.” Ha valamelyik holopropagandista vagy a cionisták előtt hajbókoló úgynevezett politikus vagy újságíró kiejti a száján ezt a mondatot, rögtön neki lehet szegezni a következő kérdéseket: “Ha mind a hatmillió gázkamrában pusztult el, akkor ezen felül még a különböző betegségekben, éhínség következtében elhunyt, netán harci cselekmények során elesett, a keleti fronton agyonlőtt zsidókat is hozzá kell venni ehhez a számhoz? Mert ha igen, akkor talán 7-8 millió áldozatról is beszélhetünk?” Ezek után emberünk be fogja ismerni: “Valójában a hatmillió az összes, a háború során meghalt zsidók száma, köztük vannak azok is, akik nem gázkamrában pusztultak el”.

Mármost a következő kérdés az, vajon az állítólagos hatmillió meggyilkolt zsidó közül hányan haltak meg a mitologikus gázkamrában? Erre nézve a legkülönbözőbb vélemények olvashatók a különböző holotörténelmi művekben. Ami persze különös, hiszen azt mondják, a holokauszt a “világ legjobban dokumentált történelmi eseménye”. Hány, de hány holokauszt-emlékközpont, kutatóhely, egyetemi tanszék működik, és vélhetően több tízezer remekül megfizetett állítólagos történész kutatja a holokauszt történetét. Mi a fenét csinál ez a rengeteg, közpénzeken élősködő “kutató”, ha azt sem sikerült még kideríteni, egyáltalán hányan haltak meg a gázkamrákban, és hányan azon kívül?

A teljesen törvénytelen nürnbergi per során például kimondták: négymillió zsidót öltek meg a gázkamrában, a többieket más módokon. Csakhogy a háború után hosszú évekig azt hazudták, minden németországi és lengyelországi koncentrációs táborban működtek gázkamrák, /meg elektromos futószalagok, továbbá a “szemtanúk” állítása szerint gyilkoltak dízelmotorral, hideg vízzel, élve égettek el embereket, stb./. Igen ám, de 1960-ban dr. Martin Broszat, a müncheni Kortörténeti Intézet munkatársa /később igazgató lett ugyanitt/ megírta a Die Zeit-nak: “Sem Dachauban, sem Bergen-Belsenben vagy Buchenwaldban nem gázosítottak el zsidókat vagy más foglyokat.”

Továbbá: “A zsidók elgázosítás útján történő tömeges megsemmisítése 1941-42-ben kezdődött, és kizárólag néhány helyen történt… a megszállt lengyel területeken /de sehol sem a régi birodalom keretein belül/: Auschwitz-Birkenauban, a Bug-folyó menti Sobiborban, Treblinkán, Chelmnóban és Belzecben.” És nem magyarázta meg ez a “nagy tekintélyű történész”, hogy miért hazudtak a háború óta a németországi lágerekben folyó elgázosításokról? És mi van a sok “szavahihető szemtanúval”, aki eskü alatt állította, hogy látta a dachaui vagy bergen-belseni, illetve buchenwaldi gázkamrákat /meg elektromos futószalagokat és dízelmotoros kivégzéseket/? Azok akkor mind hazudtak? És mennyivel megbízhatóbbak vajon az Auschwitzot, illetve a többi lengyelországi tábort megjárt “szemtanúk”?

De ha kiderült, hogy a németországi táborokban nem voltak elgázosítások, hanem csak a hat lengyelországi lágerben történtek ilyen szörnyűségek /Dr. Broszat valamilyen okból Majdanekről nem tett említést/, akkor nem kellett volna a hatmilliós áldozati számot lejjebb szállítani? Ha az összes elgázosítás és egyéb kegyetlen módokon történő kivégzés ebben a hat lengyelországi “megsemmisítő” táborban zajlott, akkor újabb nehézségek merülnek föl a holotörténészek számára.

Először is: ki és miért döntött úgy, hogy csakis a régi Lengyelország területén fognak gázkamrákban legyilkolni zsidókat? Gondolták, hogy onnan nem szivárognak ki információk egy hatmillió embert érintő megsemmisítő program végrehajtása során?

Azután: a hat lengyelországi lágerben volt-e elegendő gázkamra a hat-, illetve négy-, vagy ki tudja, hány millió ember megöléséhez, s volt-e elegendő krematórium és tüzelőanyag a holttestek elégetéséhez?

Ha hiszünk a nürnbergi per dokumentumainak, meg a rengeteg tankönyvnek és egyéb “ismeretterjesztő műnek”, akkor a hat lengyelországi táborban négymillió zsidót kellett volna legyilkolni. /De nem hatmilliót, mert a hatmilliós szám a háború során elhunyt összes zsidó száma./ Mindeközben ott díszelgett az Auschwitzban felállított emléktáblán a felirat: “Ezen a helyen négymillió embert öltek meg a nácik”, akiknek a többsége zsidó volt. Mármost ha ez igaz lett volna, akkor senkit nem ölhettek volna meg sem gázzal, sem más módokon a többi öt lengyelországi táborban.

Látjuk, teljes a kavarodás. Még szerencse, hogy a kommunista hatóságok senkit nem engedtek vizsgálódni az állítólagos lengyelországi megsemmisítő táborokban. És még nagyobb szerencse, hogy a treblinkai, a sobibori és a belzeci lágerek egyáltalán nem léteznek már, mert a németek 1943-ban /!/ állítólag mindegyiket a földdel tették egyenlővé, gázkamrástul és mindenestül /de vajon miért, ha az összes zsidó megölése volt a céljuk?/, és Chelmnóban is legfeljebb a barakkok alapjai láthatók.

Kutakodni tehát Auschwitzban és Majdanekben lehetett volna, de a kommunista lengyel hatóságok nem engedtek oda senkit 1988 előtt. /Akkor is bakot lőttek, mert jött Fred Leuchter, aki elvégezte nevezetes vizsgálatait, és nem talált hidrogéncianid-nyomokat az állítólagos gázkamrák falában./

1990-ben lehullt a vasfüggöny, és félve az esetleges alapos kutakodástól, no meg a revizionista történészek kényelmetlen kérdéseitől, a régi, négymilliós emléktáblát szép csöndben leszerelték, és egy újat tettek a helyébe, amelyen az olvasható, hogy “1,1 millió, többségében zsidó embert végeztek ki” Auschwitzban. Tehát: nem voltak gázkamrák és tömeges megsemmisítések a németországi lágerekben, továbbá 4-ről 1,1 millióra csökkentették az Auschwitzban megöltek hivatalos számát, de a hatmilliós szám mégis maradt! A jelek szerint a kamukauszt új alapokra helyezte a matematikát is, amelyben szintén hinni kell, ha el akarjuk kerülni a börtönt.

Raul Hilberg, a holovallás egyik főpapja 1997-ben megjelent, Die Vernichtung der europaischen Juden /Az európai zsidók megsemmisítése/ című könyvének 956. oldalán a következő számokat közli a hat lengyelországi táborban meggyilkolt zsidókkal kapcsolatban:

Auschwitz: 1 millió halott
Treblinka: 750 ezer halott
Belzec: 550 ezer halott
Chelmno: 150 ezer halott
Sobibor: 200 ezer halott
Majdanek: 50 ezer halott

Ez összesen 2,7 millió “elgázosított”, ami igencsak messze van a nagyközönség számára propagált hatmilliós számtól, de a szűkebb körökben elsuttogott négymilliótól is. /Wolfgang Scheffler a Judenverfolgungen im Dritten Reich, vagyis Zsidóüldözés a Harmadik Birodalomban című 1964-ben megjelent művének 40.oldalán azt írja, hogy ugyanebben a hat lengyelországi lágerben a “legóvatosabb becslések szerint” 3,4 millió zsidó halt meg. Raul Hilberg még ennél is sokkal óvatosabb, vagy egyenesen holokauszt-tagadó?/

Ráadásul nem tudjuk meg: ebből a 2,7 millióból hányan hunytak el a háború alatt dühöngő tífuszjárvány vagy más betegség következtében, és hányan haltak meg az alultápláltság miatt? Az is kérdés persze, Hilberg honnan veszi egyáltalán ezt a 2,7 milliós számot? Forrásokra, dokumentumokra hivatkozni a holotörténészek köreiben nem szokás, ő sem tesz ilyesmit. Csak úgy repkednek a milliók ide meg oda, meg a “nagy többségük”-féle általánosító kijelentések a “világ legjobban dokumentált történelmi eseményével” kapcsolatban.

De ha mondjuk Hilbergnek tényleg igaza lenne, és tényleg 2,7 millióan haltak meg a megsemmisítő táborokban, akkor az újabb kérdés a következő: hol és hogyan halt meg a hiányzó 3,3 millió?

Perge Ottó

Az alábbi angol nyelvű szöveg például a “hivatalos” holotörténészek, meg mindenféle más hazudozók állításai alapján mutatja be, hogy mikor éppen hány auschwitzi áldozat halálában kellett hinni.

Kérdem én, melyik a hivatalos szám, amit gondolkodás nélkül el kell fogadni? Erről nem ártana tájékoztatni a népeket, tekintve, hogy börtönnel fenyegetik a holovallás tagadóit.

De mielőtt börtönbüntetéseket szabnak ki, és felállítják a kínzókamrákat, tisztázzuk: mi is a “szent hitvallás”, amiben nem szabad kételkedni?

P.O.

9,000,000
Source: Cited by the French documentary, Night and Fog, which has been shown to millions of school students worldwide.

8,000,000
Source: The French War Crime Research Office, Doc. 31, 1945.

7,000,000
Source: Also cited by the French War Crime Research Office.

6,000,000

Source: Cited in the book Auschwitz Doctor by Miklos Nyiszli. It has since been proven that this book is a fraud and the “doctor” was never even at Auschwitz, even though the book is often cited by historians.

5,000,000 to 5,500,000
Source: Cited in 1945 at the trial of Auschwitz commander Rudolf Höss, based on his confession which was written in English, a language he never spoke.

5,000,000
Source: Cited on April 20, 1978 by the French daily, Le Monde. Also cited on January 23, 1995 by the German daily Die Welt. By September 1, 1989, Le Monde reduced the figure to 1,433,000.

4,500,000
Source: In 1945 this figure was cited by another witness at the aforementioned Höss trial.

4,000,000
Source: Cited by a Soviet document of May 6, 1945 and officially acknowledged by the Nuremberg War Crimes trial. This figure was also reported in The New York Times on April 18, 1945, although 50 years later on January 26, 1995, The New York Times and The Washington Post slashed the figure to 1,500,000 citing new findings by the Auschwitz Museum officials. In fact, the figure of 4,000,000 was later
repudiated by the Auschwitz museum officials in 1990 but the figure of 1,500,000 victims was not formally announced by Polish President Lech Walesa until five years after the Auschwitz historians had first announced their discovery.

3,500,000
Source: Cited in the 1991 edition of the Dictionary of the French Language and by Claude Lanzmann in 1980 in his introduction to Filip Muller’s book, Three Years in an Auschwitz Gas Chamber.

3,000,000
Source: Cited in a forced confession by Rudolf Höss, the Auschwitz commander who said this was the number of those who had died at Auschwitz prior to Dec. 1, 1943. Later cited in the June 7, 1993 issue of Heritage, the most widely read Jewish newspaper in California, even though three years previously the authorities at the Auschwitz museum had scaled down the figure to a minimum of 1,100,000 and a maximum of 1,500,000. (see below).

2,500,000
Source: Cited by Rudolf Vrba (an author of various fraudulent accounts of events he claims to have witnessed at Auschwitz) when he testified on July 16, 1981 for the Israeli government’s war crimes trial of former SS official Adolf Eichmann.

2,000,000
Source: Cited by Leon Poliakov (1951) writing in Harvest of Hate; Georges Wellers, writing in 1973 in The Yellow Star at the Time of Vichy; and Lucy Dawidowicz, writing in 1975 in The War Against the Jews.

2,000,000 to 4,000,000
Source: Cited by Yehuda Bauer in 1982 in his book, A History of the Holocaust. However, by 1989 Bauer revised his figure to 1,600,000.

1,600,000
Source: This is a 1989 revision by Yehuda Bauer of his earlier figure in 1982 of 2,000,000 to 4,000,000, Bauer cited this new figure on September 22, 1989 in The Jerusalem Post, at which time he wrote “The larger figures have been dismissed for years, except that it hasn’t reached the public yet.”

1,500,000
Source: In 1995 this was the number of Auschwitz deaths announced by Polish President Lech Walesa as determined by those at the Auschwitz museum. This number was inscribed on the monument at the Auschwitz camp at that time, thereby “replacing” the earlier 4,000,000 figure that had been formally repudiated (and withdrawn from the monument) five years earlier in 1990. At that time, on July 17, 1990 The Washington Times reprinted a brief article from The London Daily Telegraph citing the “new” figure of 1,500,000 that had been determined by the authorities at the Auschwitz museum. This new figure was reported two years later in a UPI report published in the New York Post on March 26, 1992. On January 26, 1995 both The Washington Post and The New York Times cited this 1,500,000 figure as the new “official” figure (citing the Auschwitz Museum authorities).

1,471,595
Source: This is a 1983 figure cited by Georges Wellers who (as noted previously) had determined, writing in 1973, that some 2,000,000 had died.

1,433,000
Source: This figure was cited on September 1, 1989 by the French daily, Le Monde, which earlier, on April 20, 1978, had cited the figure at 4,000,000.

1,250,000
Source: In the book, The Destruction of the European Jews, by Raul Hilberg (1985).

1,100,000 to 1,500,000
Source: Sources for this estimate are Yisrael Gutman and Michael Berenbaum in their 1984 book, Anatomy of the Auschwitz Death Camp. This estimate was later also cited by Walter Reich, former director of the U.S. Holocaust Memorial Museum, writing in The Washington Post on September 8, 1998. The upper figure of 1,500,000 is (the new) “official” figure as now inscribed at Auschwitz, with the earlier figure of 4,000,000 having been removed from the memorial at the site of the former concentration camp.

1,000,000
Source: Jean-Claude Pressac, writing in his 1989 book Auschwitz: Technique and Operation of the Gas Chambers. This is interesting since he wrote his book to repudiate so-called “Holocaust deniers” who were called that precisely because they had questioned the numbers of those who had died at Auschwitz.

900,000
Source: Reported on August 3, 1990 11, by Aufbau, a Jewish newspaper in New York.

800,000 to 900,000
Source: Reported by Gerald Reitlinger in his book, The Final Solution.

775,000 to 800,000
Source: Jean-Claude Pressac’s revised figure, put forth in his 1993 book, The Crematoria of Auschwitz: The Mass Murder’s Machinery, scaling down his earlier claim of 1,000,000 dead.

630,000 to 710,000
Source: In 1994 Pressac scaled his figure down somewhat further; this is the figure cited in the German language translation of Pressac’s 1993 book originally published in French. Again, this is substantially less than Pressac’s 1989 figure of 1,000,000.

135,000 to 140,000
Source: This is an estimate based on documents held by the International Tracing Service of the Red Cross. It is known that International Tracing Service has a complete set of registration documents. This is thought to include a complete set of roll-call data which includes twice daily tallies of those who died. Although the International Tracing Service of the Red Cross has such records, they have never officially published an accurate count of those who died, or even an accurate report as to exactly which documents they hold. However, totals from these records have been obtained by various interested parties.

The estimate of 135,000 is roughly corroborated by the “Auschwitz death books.” The death books themselves are wartime German camp records, which were captured by the Soviets towards the end of the war, and hidden in Soviet achieves, until released to the Red Cross in 1989.

The death books consist of 46 volumes which document each death at Auschwitz (each death certificate consists of the deceased person’s full name, profession and religion, date and place of birth, pre-Auschwitz residence, parents’ names, time of death, and cause of death as determined by a camp physician). The records for the most important years, 1942 and 1943, are almost complete (there are also a few volumes for the year 1941, but none for the year 1944 or January 1945 (when Auschwitz was evacuated)).

The Auschwitz death books contain the death certificates of some 69,000 individuals, of whom about 30,000 were listed as Jews. You may view various eThe above mentioned, ever declining numbers of alleged dead at Auschwitz, are graphically illustrated by the following pictures of plaques from the camp.
The first is the plaque that was on display at the Auschwitz camp from 1948 until 1989 (note the “4 million” victims).

The second is the plaque currently on display at Auschwitz.

Note the dramatically reduced number of victims, now only 1.5 million.

A casual reduction in the number of deaths by some 2.5 million.

Deaths at Auschwitz drop by a whopping 2.5 million, but 6,000,000 dead Jewish prisoners, remains the same.

(vancouver.indymedia.org)

Forrás: Kuruc.Info

Tagged with: , ,