Hollókoszt

Bőhm és Iványi: csak a holokauszt-mese cáfolóit kelljen lecsukni, a komcsik bűntetteit tagadhassuk

Posted in Aktualitás, Hírek by admin on május 31, 2009

Meg kell próbálni megálljt parancsolni a szélsőséges uszításnak és az elharapódzó erőszaknak – mondta Bőhm András vasárnap Budapesten sajtótájékoztatón. Persze nem a magyarok ellen irányuló cigány- és zsidóterrorról beszélt – hanem éppen azok szóvá tevéséről, valamint a holokauszt-mítosz megkérdőjelezhetetlensége elleni tiltakozásról.

A magyarellenes politikus pártjának a holokausztcáfolást büntethetővé tevő törvényjavaslata kapcsán úgy fogalmazott, hogy eddig a szabad demokraták szemben álltak a “gyűlöletbeszéd” szankcionálásával, a holokauszt azonban – számukra – “olyan speciális, a múltunkat képező történelmi esemény, amelynek hatásai máig érezhetőek”.

Hozzátette: véleményük szerint a cáfolás büntetésére a mai jogi szabályozás elegendő lenne, de ezt a véleményt a bírák a gyakorlatban nem osztják, mert a legtöbb esetben az a válaszuk, hogy nem lehet üldözni a cselekményt, ha az nem egy konkrét személy ellen irányult.

Bőhm András közölte: ha nincs törvényi szabályozás, akkor pótolni kell, erről szól a zsidópártiak törvényjavaslata is.

A sajtótájékoztatón Iványi Gábor, az SZDSZ EP-képviselőjelöltje (akinek az a hobbija, hogy a fajtársaik által likvidált cigányok temetésein a magyarok nevében kéri tőlük a bocsánatot) azt mondta, Magyarország megítélése sok tekintetben kedvezőtlen, mert “szégyenre okot adó, félelmet keltő indulatok szabadultak el”. Azt mondta: “ma 65 éve, hogy országunk több pontjáról vagonokat indítottak Auschwitz felé, és 65 év nem volt elegendő, hogy megszabaduljunk a lelkekben lévő bűntől és nyomorúságtól”.

A volt szabad demokrata képviselő hozzátette: akik szerint a holokauszt-tagadást nem külön kell szabályozni, azok ezt a kérdést próbálják meggyengíteni.

Azt állította: Európa Magyarországot nem vádolja azzal, hogy a kommunizmust nem ítéli meg megfelelően, azzal viszont igen, hogy cigány nemzetiségű vagy zsidó vallási, kulturális gyökerű honfitársainkat nem tekintjük egyenrangú állampolgároknak és hogy velük szemben elfogadhatatlan eszközöket használunk.

Bőhm András helytelennek nevezte a Fidesznek azt a javaslatát, hogy a törvénynek minden önkényuralmi rendszer népirtó cselekedeteiről kellene szólnia. Merthogy “a holokauszt kiemelkedően aljas tett volt”.

Az ideológiai okokat elemezve azt hazudta, hogy a nácik pusztán származásuk alapján gyilkoltak meg embereket, míg a kommunista diktatúra ideológiájában nem szerepel, hogy bármelyik népcsoportot a származása miatt kell kiirtani.

Az antimagyar kinyilatkoztatta: “a holokauszt összemosása bármely más önkényuralmi cselekménnyel a szélsőjobboldalnak tett gesztus lenne”.

(MTI nyomán) – Kuruc.Info

Amit tudni akarunk Sobiborról, de nem merjük megkérdezni

Posted in Cikkek by admin on május 25, 2009

Mint arról korábban beszámoltunk, az Egyesült Államok kiadta Németország részére a 89 éves John Demjanjukot, akit “háborús bűncselekmények” elkövetésével vádolnak. A 70-es évek vége óta üldözik őt a cionisták, 1986-ban pedig bíróság elé állították Izraelben, mivel állítólag ő volt a treblinkai tábor “Rettenetes Iván” néven elhíresült egyik őre.

A CIA és a KGB közreműködésével egy személyi adatlapot is fabrikáltak, és öt izraeli tanú is állította: Demjanjuk bizony azonos “Rettenetes Ivánnal”. Az ukrán férfit halálra ítélték. Ám időközben lehullott a vasfüggöny, megnyíltak az orosz levéltárak, és John D. családjának és ügyvédeinek sikerült olyan dokumentumokat találniuk, amelyek minden kétséget kizáróan igazolják: az idős férfi nem azonos a treblinkai láger szadista őrével, aki egyébként is már 1943-ban meghalt. Vagyis a tanúk nem mondtak igazat, és ország-világ láthatta, a tárgyaláson bemutatott személyi igazolvány hamisítvány volt. Az orosz és amerikai titkosszolgálatok pontosan tudták, hogy John Demjanjuk ártatlan, de a holomítosz hamvadó tüzének táplálása érdekében szükséges időnként egy-egy nyilvános autodafé.

Miután azonban kiderült Demjanjuk ártatlansága, az idős férfit kénytelenek voltak szabadon engedni. De nem engedték ki soha többé a markukból: egyébként is valamiképp ellensúlyozni kellett a látványos kudarcot. Ezért aztán újabb vádat fabrikáltak ellene: 1993 óta azt állítják, hogy nem is Treblinkán volt őr, hanem Sobiborban. Hosszú éveken át gyűjtötték a “bizonyítékokat”, és végül sikerült a még létező demokratikus jogi kereteken átlépve rávenni az amerikaiakat arra, hogy az ukrán férfit szolgáltassák ki Németország részére.

A cionisták most tehát azzal vádolják Demjanjukot, hogy ha nem is Treblinkán, de Sobiborban igenis őrködött, sőt személyesen kísérte a gázkamrákba az áldozatokat. Egészen pontosan 29 ezer zsidó megölésével vádolják, de hogy miért éppen ennyivel, senki sem tudja pontosan megmondani. De hát mit tudunk egyáltalán a sobibori lágerről? A “hivatalos” holotörténész rangját elnyerő Robert Jan van Pelt: The Case for Auschwitz: Evidence from the Irving Trial (Indiana University Press, 2002.) című művének 5. oldalán azt írja, hogy a sobibori, treblinkai és belzeci “tömeggyilkosságokkal”  kapcsolatos bizonyítékok meglehetősen hiányosak: “Nagyon kevés szemtanú áll rendelkezésünkre, és olyasfajta vallomás sincs, mint amilyet Rudolf Höss tett Nürnbergben az auschwitzi táborról (habár erőszakkal csikarták ki belőle a vallomását, amiben képtelenségeket mondott, olyasmiket, amelyekről régen nem mernek beszélni a holovallás papjai sem – P.O), ezen kívül nincsenek emberi maradványok és írásos dokumentumok sem.” (Auschwitz esetében sincsenek bizonyítékok – P.O)  Amit tehát a sobibori “elgázosításokról” tudunk, az néhány fogoly illetve náci őr “tanúvallomásán” alapszik.

Igen ám, de ezek a “vallomások” nincsenek összhangban sem egymással, sem pedig bizonyos hivatalos jelentésekkel. Már az áldozatok száma körül sincs egyetértés. A Lengyelországi Náci Bűntetteket Vizsgáló Bizottság a háború után megállapította: 250 ezer embert gyilkoltak meg Sobiborban. A “hivatalos” holokutatás terén abszolút “tekintélynek” számító cionista Raul Hilberg azonban alighanem a holokauszttagadás bűnébe esett, mert Az európai zsidóság megsemmisítése című nagy jelentőségűnek hazudott művében (The Destruction of the European Jews, Holmes and Meler, 1985.), a 338. oldalon van képe kijelenti: 200 ezer ember halt meg Sobiborban, ami ugye 20%-kal kevesebb, mint a korábban “hivatalosnak” számító áldozati szám. (Időközben lengyel kutatók is vizsgálódtak a helyszínen, akik szintén elképzelhetetlennek nevezték, hogy 250 ezer embert öltek volna meg a lágerben. (Az ő kutatási eredményeik azonban nem hozzáférhetők.)

Igen ám, csakhogy az egyik magát szemtanúnak nevező volt sobibori fogoly, egy bizonyos Moshe Bahir azt állította, 1943 februárjában a láger német őrei “megünnepelték az egymilliomodik zsidó megölését”. (Az ő tanúvallomásáról olvasni lehet a Miriam Novitch által szerkesztett, Sobibor: Martyrdom and Revolt című, a Holocaust Library sorozatban megjelent könyvének 156. oldalán. Moshe Bahir egy 1965-ös perben is tanúskodott, ahol is a tábor több náci őrét is elítélték.) A kérdés tehát ezek után: hányan haltak meg Sobiborban? 1 milliónál is többen, 250 ezren, vagy 200 ezren? Közülük hányan vesztették életüket a rossz egészségügyi körülmények, az éhezés, járványok következtében, és hányat gyilkoltak meg a nácik? És vajon az áldozatok közül mennyien voltak a zsidók?

De a sok remekül megfizetett holotörténész azt sem tudta kideríteni eddig, pontosan hány gázkamra volt egyáltalán Sobiborban? Leon Poljakov, “hivatalos” holotörténész szerint öt, amelyek mindegyike 50 négyzetméterre terjedt ki, és 400 embert zsúfoltak be egy-egy kivégzés alkalmával. (Erről lásd Miriam Novitch fentebb idézett könyvének 12. oldalát.) Miriam Novitch viszont úgy tudja (az állítólagos szemtanúk vallomásai alapján, bár Poljakov is csak őrájuk támaszkodhat), eleinte csak 3 gázkamra létezett, amelyek 10 négyzetméteresek voltak, és csak 50 embert lehetett kivégezni egyetlen elgázosítás alkalmával. Ezért aztán a nácik két, 48 négyzetméteres gázkamrát is építettek, amelyekben 70, sőt 80 fogoly is elfért. Most akkor vajon melyik a “hivatalos” adat a sobibori gázkamrák befogadóképességét illetően? De hogy a képlet még bonyolultabb legyen, a hivatalos holokauszt-kutatás egyik nagy hírnévnek örvendő (és ennek megfelelően számtalan hazugságon rajtakapott) alakja, Yitzhak Arad úgy tudja valahonnan, hogy az első három gázkamra 16 négyzetméteres (!) volt, és 200 embert (!?) is kivégeztek bennük egy-egy alkalommal. (Erről lásd: Yitzhak Arad: Belzec, Sobibor, Treblinka: The Operation Reinhard Death Camps, Indiana University Press, 1987. 31. old.)
Arad szerint 1942 őszén a németek még három további gázkamrát építettek, ugyanakkora méretben, mint a korábbiak. Így tehát Sobiborban hat gázkamra működött – állítja Yitzhak Arad. Hány gázkamra volt tehát, öt vagy hat, és 50, 48 vagy 16 négyzetméteresek voltak? És hány embert gázosítottak el egy kivégzés során végül Is? 400-at, 200-at, 70-et, 80-at vagy 50-et? És vajon aki ilyesfajta kérdéseken eltöpreng, az már erőszakos cselekedetekre készül, és verekedni vagy ölni fog?  És ne mondja senki, hogy mindez részletkérdés, elvégre több millió ember meggyilkolásával vádolják a németeket, perek sokaságát rendezték már meg, és most is bíróság előtt áll egy öreg ember, aki állítólag 29 ezer zsidó meggyilkolásában közreműködött. Nem alapkövetelmény egy gyilkosság minden apró részletének (pl. a megöltek számának, a gyilkos fegyver pontos leírásának, az elkövetés folyamatának) alapos feltárása egy per során?

Sőt, igazából azt sem lehet tudni, pontosan mivel is végezték ki a zsidókat a kamrákban? Az abszolút tekintélynek számító Raul HIlberg azt írja, hogy dieselmotorokból származó gőzzel gyilkoltak a nácik Sobiborban. (Lásd Hilberg fentebb említett könyvének 229. oldalát.) Ezzel szemben Yitzhak Arad egy náci őr vallomására hivatkozva azt állítja, benzinmotorok gőzével öltek a nácik a lágerben. (Lásd Arad fentebb idézett művének 31. oldalát.) Egy állítólag Sobiborban raboskodó fogoly, Jacob Biskubicz viszont a klórgázt nevezi meg a gyilkos eszköznek. (Lásd Novitch idézett művének 121. oldalát) Hella Fellanbaum-Weiss, egy magát szemtanúnak nevező hölgy, valamint az egymillió sobibori áldozatról hazudozó Moshe Bahir szerint is klórral öltek a sobibori gázkamrákban. (Lásd erre nézve Novitch könyvének 50. és 148. oldalát.) Most akkor dízelmotor vagy  benzinmotor gőzét vezették a kamrákba, netán klórral végezték ki áldozataikat a németek? Nem mindegy, mert igenis meg kell találni a gyilkos “fegyvert”, ha egyszer valakit /ezreket, tízezreket, egy egész népet/ több százezer, sőt több millió ember megölésével vádolnak. Megjegyzem, a hivatalos holotörténészek a klórral történő öldöklésről szóló meséket már szép csöndben ejtették. (Azért ejtették, mert technikailag képtelenség, mint ahogy egyébként a dízel- és benzinmotoros kivégzés is valószínűtlen. Bár akkor miért állítják a szemtanúk, hogy klór volt a gyilkos fegyver? Netalán a tanúvallomások nem megbízhatóak? De hát az egész holosztori állítólagos szemtanúk vallomásaira épül!)

Ráadásul a gyilkosság folyamatáról is ellentétes leírásokkal rendelkezünk. Yitzhak Arad arról beszél, hogy a halottakat egyszerűen kivonszolták egy ajtón (idézett művének 31. oldalán ír erről). Ezzel szemben Moshe Bahir “szemtanú” állítja: a gázkmra “padlójában” megnyílt egy ajtó, és a kivégzettek mind lezuhantak a helység alatt álló “kis kocsikba”, amelyek aztán egyenesen a tömegsírba, később pedig a krematóriumokba “szállították” (lóval, vagy emberi erővel) a holttesteket. (Lásd Novitch művének 147. oldalát. Arad pedig arról ír idézett művének 123-124. oldalán, hogy később vasúti sínen gördültek a halottakat szállító kocsik.)  Jó lenne, ha hivatalosan tájékoztatnának arról, melyik történet a hivatalos, mert aki mást mond, esetleg még börtönbe kerülhet.

Ha a törvényesség és a jog uralkodna a világunkban, John Demjanjukot bizonyítékok hiányában azonnal felmentenék. Az ügyvédeinek nem lenne nehéz dolguk, hiszen a vád semmiféle bizonyítékkal nem tud előállni. Nincsenek meg az állítólagos áldozatok maradványai, és nincs meg a gyilkos fegyver sem (a sobibori, belzeci és treblinkai tábort 1943 folyamán a németek a földdel tették egyenlővé a holomítosz legendáriuma szerint). De a vád képviselői nem tudnak megegyezni abban sem, egyáltalán milyen eszközzel történt az emberek legyilkolása? Persze ha a törvényesség és jog uralkodna, nem lehetne embereket börtönbe csukni azért, mert gondolkodni merészelnek.
Perge Ottó

Holokauszt-káté

Posted in Cikkek by admin on május 7, 2009

Mi az, hogy holokauszt-tagadás? Egyáltalán, hogy lehet tagadni egy bizonyított és megtörtént eseményt, amely sok millió embert érintett? Akik tagadják, valóban tagadják-e, és ha igen, akkor gazemberek, ostobák vagy neonácik? Ebben az írásban a holokauszt-tagadással kapcsolatban leggyakrabban elhangzó kérdéseket gyűjtöttük csokorba. A témát kevéssé ismerő, a jelenséget csak a média torz szemüvegén keresztül megismerő emberek számára minden válasz itt van. Ha tehát olyasvalakivel találkozunk, aki nem érti, mi is ez az egész, hivatkozzatok erre a cikkre. Kiskáténk nem a holokauszt-tagadás érveivel vagy a túloldal ellenérveivel foglalkozik, hanem magát a jelenséget kívánja megvilágítani.

1. Triviális bevezető kérdés: Mit jelent az, hogy holokauszt?
Ezzel a kifejezéssel azt a történelmi eseménysort értjük, amelynek során a II. világháború előtt és alatt a nemzetiszocialista Németországban és csatlós államaiban – így Magyarországon is – a zsidó származású, illetve a politikai okokból megbízhatatlan személyeket állami intézkedés keretében összegyűjtötték, koncentrációs táborokba szállították, ott gázkamrákban, tömegesen meggyilkolták, majd holttestüket elégették, a hamut szétszórták. Ennek során hatmillió ember veszítette életét. A holokauszt szó égőáldozatot jelent. Maga az elnevezés a hetvenes években került elő, az azonos című amerikai tévéfilmsorozat nyomán, amely erről a történelmi eseménysorról szólt.

Hogy mi tartozik a holokauszthoz, és mi nem, történészi körökben is vitatott. Egy német bírósági döntés értelmében például a holokauszt része volt a német városok szövetséges bombázások általi barbár felperzselése. Ezt “Bombenholocaust”-nak nevezik Németországban. A holokauszt-történészek mégsem tekintik annak. Egyes magyarországi vélemények szerint a holokauszt része volt a zsidók munkaszolgálatra hurcolása is, pedig az nem célozta a megsemmisítésüket, mindössze arról volt szó, hogy a zsidók, mint politikailag megbízhatatlan állampolgárok, nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot. A fronton természetesen a munkaszolgálatosok is éppen úgy szenvedtek és pusztultak, mint a fegyveres honvédek – a doni katasztrófát nyilván nem kell bemutatni senkinek. Kétségkívül a holokauszt áldozatainak számítanak mindazok a zsidó és nem zsidó áldozatok, akiket a német csapatok a keleti fronton lőttek agyon, és nem szállították őket semmiféle koncentrációs táborba. De akkor vajon miért nem számítanak holokauszt-áldozatnak a szovjet csapatok atrocitásainak, vagy a japánok kínai, koreai inváziójának áldozatai? Van, aki szerint ők is ide tartoznak.

Látható, hogy nem is olyan egyszerű meghatározni, mi volt a holokauszt. Összességében azonban így definiálható: az a népirtás, amelyet 1932 és 1945 között a németek és csatlósaik haláltáborokban hajtottak végre.

2. De mit tagadnak a holokauszt-tagadók? Csak nem azt, hogy voltak ilyen haláltáborok? A sok millió áldozatot? A gázkamrákat?
A holokauszt-tagadás igen rossz, szándékosan csúsztató kifejezés, mert a holokausztot nem tagadja senki. Legalábbis épeszű és komoly ember nem. A média és a politikusok szándékosan tesznek úgy, mintha elmebetegek vagy ostoba gazemberek az egész tragédia teljes tagadására, a nácik rehabilitására törekednének. Pedig erről nincs szó.

A holokauszt-revizionisták – mert ez a helyes kifejezés – a holokausztról ápolt ismereteink felülvizsgálatát szorgalmazzák. Egyértelmű ugyanis, hogy jól körülhatárolható érdekkörök a népirtás történelmi tényeinek meghamisításával, az események aránytalan felnagyításával próbálnak óriási pénzügyi, erkölcsi és politikai hasznot leszakítani. Ezek a körök azt állítják, hogy mivel ők e történelmi tragédia túlélőit ésvagy azok leszármazottait tömörítik, kárpótlásra jogosultak, egyszersmind követelik Európa valamennyi nemzetétől, hogy sérelmeiket különlegesként, a történelem során egyedülállóként kezeljék, amelyet “nem szabad engedni megismétlődni”.

A holokauszt-revizionisták ezen érdekkörök évtizedek alatt elültetett hamisításait, hazugságait igyekeznek leleplezni, kapcsolataikat felfedni, csalásaikat ellehetetleníteni. Nem csak néhány milliárd dollárról van szó ugyanis, hanem egy globális kulturális jelenségről is, amely alapjaiban befolyásolja az európai-amerikai kultúrkör közbeszédét, társadalmi mozgásterét, mi több, vallási és etnikai hierarchiáját. Azáltal, hogy egy népirtást kiemeltek a történelem során – 1945 óta is – előfordult sok száz másik közül, és egyedi névvel, mondhatni, “termékvédjeggyel” látták el, feljogosították az áldozatok utódait – önmagukat – e sérelem nevében aránytalan társadalmi kompenzációk igénybe vételére.

Egy ilyen aránytalan kompenzáció maga Izrael állam létezése és politikája, illetve az Izraelnek nyújtott folyamatos amerikai pénzügyi és katonai támogatás.

3. De akkor most mit tagadnak a holokauszt-tagadók, avagy revizionisták?
A holokauszt-revizionisták elismerik, hogy a harmincas-negyvenes évek Németországában létezett faji megkülönböztetés, faji törvények, és az e törvényekben meghatározottakat valóban deportálták. Nem tagadják a koncentrációs táborok létezését, és azt sem, hogy e táborokban nagyon sokan vesztették életüket éhezés, kemény munka, betegségek, és gyakran kegyetlenkedések, gyilkosságok miatt. Ám ez semmiben sem különbözött más országok akkori gyakorlatától, ezért nem lehet a német táborokat másnak, különlegesebbnek tekinteni, mint szovjet, amerikai vagy brit megfelelőiket. A holokauszt-revizionisták állítják, hogy nem létezett központilag elrendelt és végrehajtott program a táborokba zártak elpusztítására, és ilyen programot nem is hajtottak végre.
Következésképp nem halhatott meg hatmillió ember, és a fentebb említett érdekköröknek nincs jogalapjuk különleges követeléseikre napjainkban.

4. Ilyet csak gazemberek vagy nagyon ostoba emberek állíthatnak! Aki a holokausztot tagadja, biztosan náci!
Politikusok és médiaemberek naponta szajkózzák ezeket a kijelentéseket a politikai korrektség kedvéért. Egyetlen közszereplő sem engedheti meg magának, hogy mást mondjon, mert a fent említett érdekkörök azonnal darabokra cincálnák, és búcsút inthetne a karrierjének. A politikai korrektség szent tehene ennél sokkalta kisebb tabutörést sem enged meg. A holokauszt-mítosz ugyanis messze túlmutat egyszerű tudományos kérdésnél, amit akadémikus vita keretében lehetne eldönteni.

Számos történelmi kérdés van ezen kívül is, amelyeket jelenkori politikai érdekek miatt nem ildomos ma feszegetni. Próbálja meg például az Európai Unió bármely politikusa felelősségre vonni Oroszországot a kommunista korszak károkozásaiért: másnap nincs földgáz Bukaresttől Londonig. Próbálja meg valaki Szlovákiában azt mondani, hogy az egész ország tulajdonképpen törvénytelenül jött létre, vagy Romániában mondjon hasonlót Erdélyről. Büntetőeljárás fog indulni ellene. Emeljen fel egy “Tibet” feliratú táblát Pekingben, vagy mondja ki a “cigánybűnözés” szót Magyarországon. Mindenhol ugyanaz lesz az eredmény: gazembernek, ostobának és nácinak fogják nevezni, aki “fel akarja dúlni a demokrácia békéjét”. Ilyen tabu a holokauszt kérdése is.

A holokauszt-revizionisták se nem gazemberek, se nem ostobák. Kérdéseket tesznek fel, amelyekre választ várnak. Ehelyett jelzőket kapnak, és felháborodott szemforgatókat, akik börtönért, büntetésért kiáltanak, mintha legalábbis ők ölték volna meg azt a hatmilliót. Európa számos országában valóban bűncselekmény a holokauszt-tagadás – egészen pontosan a holokauszt dogmaként állított “tényeinek” megkérdőjelezése, vagy az állítások puszta ellenőrzése. Aki felteszi a kérdést, hogyan gázosíthattak el Treblinkában 600 ezer embert egy dízelmotor füstjével, amikor az nem is mérgező, börtönbe kerül, mert megkérdőjelezte a “hiteles szemtanúk” beszámolóját.

A holokauszt-tagadást tiltó törvény álságos voltának egy példája az amerikai Fred Leuchter gázkamra-szakértő és a német Rudolf Germar vegyészmérnök, a Max Planck Intézet doktoranduszának esete. Leuchter az amerikai büntetésvégrehajtás vezető munkatársaként több gázkamrát tervezett börtönök számára, amelyekben több halálraítéltek kivégzését hajtották végre. (Ma már nem alkalmazzák ezt a módszert.) A kilencvenes évek elején Leuchter észrevételezte, hogy az állítólagos auschwitzi gázkamrák teljesen alkalmatlanok állítólagos céljukra. Majd elutazott Auschwitzba, és mintavétellel bebizonyította, hogy a kamrák falán nincsenek ciánlerakódások, ellentétben a ruhák tetvetlenítésére használt helyiségekével. Az Egyesült Államokban ugyan nincs holokauszttagadás-ellenes törvény, eredményei publikálása után mégis óriási hecckampány indult ellene. Egész Amerika minden médiuma, az összes megmondóember, véleményvezér és “tekintélyes intézetek” vezetőinek hada kezdte kórusban szidalmazni, rágalmazni, lejáratni, mint “antiszemitát” és “gyűlöletkeltőt”, aki “megbontja a társadalom egységét”, és természetesen “a nácikkal szimpatizál”, amiért egyáltalán eszébe jutott, hogy ilyesmit megvizsgáljon. Külön dokumentumfilmet forgattak róla, amelyet minden egyetemen bemutattak, bár többször újra kellett vágni, mert eleinte az egyetemisták kellemetlen kérdéseket tettek fel a vetítés után. Számos életveszélyes fenyegetést kapott, többször próbálták meggyilkolni. Házassága tönkrement, családja elhagyta. Ám vizsgálata eredményét hiába támadták meg többször is bíróság előtt, mindannyiszor megvédte azt. Végül a tudósok azzal utasították el kutatását, hogy kísérletét nem ellenőrzött körülmények között hajtotta végre.

Néhány évvel ezután azonban Rudolf Germar tudományos alapossággal megismételte Leuchter kísérletét, és ugyanarra az eredményre jutott. Az ő vizsgálatát semmilyen tudományos szempontból nem lehetett támadni. Ezért feljelentést tettek ellene a németországi holokauszt-tagadást tiltó törvény alapján, és a bíróság két és fél év letöltendő börtönbüntetést szabott ki rá! Képzeljük el, milyen nevetséges lenne, ha valakit azért állítanak bíróság elé, mert mondjuk a tatárjárás meg nem történtének bizonyítékait keresi. A bíróság elutasította Germar bizonyítási indítványát, hogy ismételjék meg kísérletét, azzal indokolva, hogy köztudomású dolgokat nem kell bizonyítani. A tudós menedékjogot kért az Egyesült Államokban a szólás és a tudományos kutatás szabadságának sérelmére hivatkozva, de nem kapta meg, kitoloncolták és átadták Németországnak.

Érdekesség a dologban, hogy a kutatást nem saját szakállára, hanem megbízásra végezte el, mint a Max Planck intézet munkatársa, rendes szolgáltatás keretében. A megrendelő egy holokauszt-revizionista írót védő ügyvéd volt. Germar elmondása szerint maga sem hitte volna, hogy vizsgálata ilyen eredményre jut.

Nos, így kell szemlélni, amikor politikusok vagy médiaemberek a holokauszt-revizionisták “tudatlanságáról” vagy “ostobaságáról” beszélnek. A legtöbb embernek nincsenek meg azok a mély történelmi ismeretei, amelyek lehetővé teszik, hogy eldöntsék, mi igaz és mi nem igaz a holokauszt történetéből (vagy bármely más történelmi eseményről, ha már itt tartunk). A csalások leleplezéséhez pontos dátumokat, időpontokat, tényeket kell ismerni és összerakni, nem elég csupán olyan felületes ismeretekkel rendelkezni, amit a Schindler listájából szerez meg az ember. Nem véletlen, hogy a holokauszt-revizionistákat mindenáron gazembernek és erkölcstelennek próbálják beállítani, hiszen elég néhány kérdés, hogy a mély ismeretekkel nem rendelkező, de már megfelelően trenírozott átlagember elgondolkodjon: tényleg, ez hogyan lehetséges?
(Csak egy ilyen kérdés: Mivel fűtötték Auschwitzban a krematóriumokat?)
A legtöbb revizionista egyáltalán nem náci, nem kívánja senki elpusztítását, és főleg nem a holokauszt valóra válását. Egy hazugságot szeretne elkergetni, ami jobban megmérgezi Európa jövőjét, mintha a holokauszt valóban megtörtént volna.

5. De ha nem halt meg hatmillió ember, akkor hová lettek? Köddé váltak?
A holokauszt-dogmatikusok legfőbb “cáfolata” ez a kérdés, amely csak látszólag logikus. Olyasminek a hollétét kérik számon, ami nem létezik. Nem hurcoltak el ugyanis hatmillió embert. Kétségkívül nagyon sokat elvittek, de nem hatmilliót. Már csak azért is, mert 1942-ben a németek megszállta összes területen 3,2 millió zsidót tartottak nyilván. A túlélők jelentős része a háború után nem tért haza, részben tartva a további atrocitásoktól, részben mert nem is igen volt hová. Ezek az emberek különféle segélyprogramok révén az Egyesült Államokba és a frissen megalakuló Izrael államba emigráltak, ahol nevet változtattak.
(Vajon honnan lett lakossága Izraelnek 1945 után? Az egzisztenciával rendelkező amerikai zsidók tódultak oda sivatagot felszántani, vagy valószínűbb, hogy a nincstelen, földönfutóvá lett európai holokauszt-túlélők?)

6. Ha tagadjuk a holokausztot, akkor megismétlődik!
Ez is egy ostoba médialózung, de az egyszerű emberek szeretik papagájként ismételgetni, amit a tévében hallottak. Ha az inkvizíciót tagadjuk, az is megismétlődik? Vagy ha a tatárjárást? Trianont? Tibet megszállását? A Tienanmen téri mészárlást? Na és ha nem tagadjuk, akkor soha többé nem lesz ilyen?

A médiamaszlag ismételgetésére, egy történelmi hazugság elterjesztésére egy példa. A rendszerváltás környékén Nemere István írt egy ostoba könyvet arról, hogy nem Jurij Gagarin volt az első szovjet űrhajós, de az igazi első kísérletet eltitkolták, mert baleset történt, és az űrhajós meghalt. Mind a mai napig tudni vélik egyesek, hogy ez “kiderült”, mert “volt róla szó a tévében is”. Ugyanígy lehet visszahallani a holdraszállás tagadásáról okoskodó “szakkönyvek” tartalmát is. Az átlagembernek ugyanis erről a témáról sincsenek mélyreható ismeretei, ezért másokra hagyatkozik. (Mellesleg Nemere Istvánt sosem akarták bíróság elé állítani űrrepülés-tagadásért.)

7. Milyen “bizonyos körök” állnak a háttérben? És mindenhol ott vannak, mi? Ez összeesküvés-elmélet!
Nem összeesküvésről van szó, hanem egy népről, amelynek tagjai igen erős, összetartó közösségtudattal büszkélkedhetnek. Ezek a zsidók. Más népek számára – különösen az egymás torkát elharapó magyaroknak – felfoghatatlan az a zsidó összetartás, szolidaritás, amit ők havrosznak neveznek. Nincs ebben semmiféle összeesküvés-elmélet, egyszerűen csak évszázadok óta törvényszerű, hogy a pozíciót, sikert elérő zsidók igyekeznek saját társaikat maguk mellé emelni minden országban. Ezért vannak hagyományos zsidó szakmák, mint például a média világa, a bankszektor vagy a politika. Magától értetődik, hogy a szintén a zsidóságra támaszkodó holokauszt-lobbi igen nagy átfedést mutat ezekkel a szakmákkal. Azonban a zsidók sem különlegesek, közönséges emberek ők is, így pontosan annyi az ostoba, a becstelen és a félművelt közöttük, mint más népek közt. A különbség, hogy ők a félművelteket és a becsteleneket is magukénak tekintik, és ha valakit maguk közül hazudni látnak, szemet hunynak felette, mert nyilván érdekből teszi. Kimondatlan szabály számukra, hogy a “mi kutyánk kölyke” elsőbbséget élvez. Ennyi a nagy összeesküvés.

8. Aha, szóval zsidógyűlöletről szól az egész!
Ha csak ennyit értettél meg ebből a kiskátéból, akkor nem volt értelme elolvasnod. Azt a dogmát böfögöd vissza, amit életed során először beléd neveltek, és nem vagy hajlandó megvizsgálni. a tartalmát Nem baj, ettől még remek átlagember válik belőled, de kérjük, a továbbiakban ne menj el szavazni, és a véleményedet is tartsd meg magadnak, mert értéktelen. Azonban ha képes vagy felülemelkedni homályosan megmaradt általános iskolai tanulmányaidon, és képes vagy valóban pártatlanul megvizsgálni ismereteidet – megengedve akár azt is, hogy ismereteid tévesek vagy
hiányosak – akkor van reményed arra, hogy a tények mérlegelésével, hangzatos doktori címektől nem megszédülve, az érvelőnek nem személyét, hanem állításait vizsgálva végkövetkeztetésre juss a holokauszt történetének kérdéseiről.

Forrás: antidogma.hu